Lovas István

Vélemény és vita

Legyen állami tulajdonban a budapesti repülőtér!

Ez a cikk nem születhetett volna meg Török Zsolt volt MSZP-szóvivő és pártja gáláns anyagi segítsége nélkül...

Az információ teljessége céljából nem hagyhatom ki, hogy ez a cikk nem születhetett volna meg Török Zsolt volt MSZP-szóvivő és pártja gáláns anyagi segítsége nélkül.

Török a Hír Tv-ben 2013-ban egy élő műsorban azt állította, hogy évekkel korábban egy egri előadásomon azt javasoltam, legjobb lenne, ha átmennének rajta úthengerrel. „Ilyenek a maguk munkatársai” hazudott második mondatában még egyet (a Magyar Nemzet brüsszeli tudósítója voltam).

Miután vádját bizonyítani nem tudta, szorultságában azzal védekezett, hogy kijelentését az MSZP szóvivőjeként tette. Ostoba védekezéséből így lett pártja is alperes, amely azután kénytelen volt állni a büntetés kilencszáztízezer forintos cechét, amit nehéz lett volna a szűkös anyagi helyzetére nyilvánosan panaszkodó egykori szóvivőből kipréselni.

„Ha Török, legyen Törökország – különben is, már három éve nem voltunk ott”, javasolta feleségem, amikor befizettünk egy egyhetes luxusnyaralásra.

A kaland kellemetlen része a budapesti nemzetközi repülőtéren kezdődött, majd ott be is fejeződött. Augusztus 12-én egy tűt nem lehetett leejteni a reptér B termináljában. Minden nyitva tartó pult előtt hatalmas sorok álltak úgy, hogy a teremben a keresztben járás szinte lehetetlenné vált. A becsekkolás két főre átlagosan háromszor annyi ideig tartott, mint Antalyában, ahogyan ezt visszafelé induláskor az összehasonlítás céljából lemértem.

A budapesti indulásnál igyekeztem nem túlterhelni a jegyet kiadó alkalmazottat azzal, hogy a gépen a kijáratnál adjon ülőhelyet. Ezt Ferihegyen több esetben kértem, majd rendre kiderült, a helyjegyem soha nem oda szólt. A törököknél visszafelé ugyanez rekordgyors kezelés mellett sikerült.

Bőröndjeink lemérése után a hölgy közölte, azokat a harminckilences pulttól a negyvenketteshez kell vinni, mert a szállítószalag egy része nem működik. Megtettem. De miután láttam, hogy ott már sok bőrönd várakozik, felállva a mérlegre, az egyik poggyászt rátettem a futószalagra. „Jöjjön le onnan!”, kurjantott oda egy alkalmazott, akinek kedves mosollyal engedelmeskedve ajánlottam, hogy hatékonyságból vegyenek leckét valamelyik afrikai repülőtértől. Ami empirikus megjegyzés volt: Gambiától Szenegálig nem láttam lassabb bőröndkezelést és kelletlenebb, savanyúbb arcú repülőtéri személyzetet, mint a Hochtief német vállalat tulajdonában lévő Budapest Airport felügyeleti- és ellenőrzést végző alkalmazottaii. Közben az utasok közül sokan morogtak. Egyikük mondta, most jött az A terminálból, amelyik kong az ürességtől. A másik nem értette, hogy miért nem nyitják meg a fapados járatoknak a bezárt 1-es terminált, miközben egyre több turista érkezik Magyarországra.

A kellemetlenségek azonban ezzel még nem értek véget. Az útlevél-ellenőrző fülkék előtt lévő, főleg illatszereket áruló üzletben azt mondták, nem fizethetek magyar bankkártyával. A miért kérdésre azt felelték, hogy az „nemzetközi terület”. Arra a viszontkérdésre, hogy miért lenne nemzetközi terület a reptér azon része, ahol még az utasok nem lépték át az útlevél-ellenőrzési pontot, és így nem kerültek a „vámmentes” övezetbe, és hogy vajon elképzelhető lenne-e, ha egy svájci repülőtéren éppen svájci bankkártyát nem fogadnak el, a válasz vállvonogatás volt.

Irány az újságkioszk. Mivel a magyar lapokat magammal hoztam, megnéztem a külföldieket. Ezek mindegyike - délután fél kettőkor – egy nappal korábbi volt. A tényre figyelmeztető felirat nélkül azoknak, akik gyanútlanul, a dátum ellenőrzése nélkül emelik le és veszik meg a napilapokat arra gondolva, hogy azok frissek. Törökországi szállodánkban egyébként délelőtt már a fél tízes nyitásnál a londoni lapoktól a bécsi és holland újságokig minden esetben aznapiakat árultak.

Az Antalyába induló gép utasai a felszállásra vártak, amikor megszólalt a légi kísérő. Sajnálattal közölte, hogy nem indulhatnak időben, mert nyolcvan bőrönd még hiányzik. Egy fél órával később a Liszt Ferenc-légikikötő földi személyzete már csak harminc, újabb fél óra múltán csupán nyolc bőröndnek nem tudott a nyomára akadni. A charter gép pilótája több mint egyórás várakozás után úgy döntött, nem kockáztat további késlekedést, és elindult, amikor már csak három bőröndöt „kerestek”. Ezeket egy későbbi géppel viszik ki Antalyába, mondták.

Antalya repteréről kelet felé indulva igazi, ilyenkor szokásos „ázsiai” látvány fogadta az utasokat: tiszta, pálmákkal övezett, kétszer kétsávos gyorsforgalmi út. A nagy meglepetés ezután következett: virágokból kirakva hirdették büszkén a 2016-os Antalya Expót. Azaz jövőre világkiállítást rendeznek a Földközi-tenger türkizkék vize és a Taurus-hegység között fekvő, egymilliós török városban úgy, hogy ottlétünk egyetlen napján nem olvastunk olyan véleménycikket a helyi angol nyelvű sajtóban, hogy az expo megrendezése ráfizetéses őrültség; az elköltött pénzek égetően szükségesek lennének a török egészségügyre, oktatásra, a belső anatóliai szegénység enyhítésére. De a törökök azért sem morgolódnak, hogy szinte minden szálloda előtt, annak strandján, mólóin, török gasztronapokon még a büféknél is török zászlót tesznek ki. Mellettük olykor megférnek a német, orosz vagy svéd zászlók is, ha a vendégek zöme ezekből az országokból érkezik.

De vissza a repterekhez…

A világ legjobbnak minősített légikikötője az idén is a szingapúri Csangi reptér (Skytrack 2015). Tulajdonosa a szingapúri kormány. Annak ellenére, hogy a budapesti neoliberálisok szerint nem működik az, ami nem privát tulajdonban van. De állami kézben van – és köszöni, jól működik – a prágai Václav Havel (korábban Ruzyne) nemzetközi reptér négy terminálja is, vagy a világ legnagyobb külföldi utasforgalmát lebonyolító dubaji nemzetközi repülőtér, és kifogástalanul látja el feladatát a többségében kantoni kézben lévő zürichi légikikötő is.

A budapesti repülőtérnek már régen ismét állami tulajdonban kellene lennie. Akkor nem az arcátlan öt percre korlátoznák a terminálok előtti szabad parkolást; a bőröndök megérkezésére nem kellene várni sokszor hajmeresztően hosszú ideig. Nem beszélve arról, hogy nemzetbiztonsági kockázat egy idegen kézben lévő légikikötő. Például azért is, mert akkor lehetséges emberek be- és kiléptetése a hatóságok tudta nélkül és az útlevélellenőrök megkerülésével.