Láthatatlanok

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma döbbenetesen magas adatokról számolt be: csak az idén 8420 kiskorú lépett be az országba egyedül.

A magyar és a külföldi média egy része előszeretettel használja fel a menekülthelyzet szívszorító érzékeltetéséhez az aluljáróban, utcán, pályaudvarokon, koszban, táblákat felmutatva álldogáló bevándorló gyerekek képeit legfőképpen azért is, hogy „lerántsa a leplet” arról, milyen „kegyetlen és szenvtelen” a magyar kormány hozzáállása a problémához. A sok példa közül kiragadva álljon most itt az a hatásvadász, bulváros Gyurcsány Ferenc, aki végtelen empátiájáról számot adva menekült családokat fogad be a villájába, természetesen mindezt részletesen dokumentálva és közzétéve. Nem kapcsolódik szorosan a témához, de felvetődik bennem a kérdés: vajon egykori miniszterelnökünk annak idején miért nem fogadott be határon túli magyar családokat? Vagy, mondjuk, most miért nem sétál át Ukrajnába és fog kézen néhány szintén magyar nőt és gyermeket, akik folyamatos háborús fenyegetettségben élnek?

Érdemes a világ- és a hazai, többnyire baloldali sajtóban megjelent fotók mögé nézni. Amíg arról beszélnek, hogy a magyarok minden emberségüket félretéve bánnak a hozzánk egyre nagyobb tömegben érkezőkkel, így a gyermekekkel is, addig egyetlen szó sem esik arról, hogy ezek a kisfiúk és kislányok valóban a legvédtelenebb áldozatai az egyre élesedő helyzetnek, csakhogy nem Magyarország taszította őket ebbe a sorba.

Érdekes adat, hogy a hozzánk érkező, több mint nyolcezer, kísérő nélküli gyerek kilencvenöt százaléka tizennégy-tizennyolc éves, és a maradék öt százalék az, aki a mi jogrendszerünk szerint még korlátozottan sem cselekvőképes. Vagyis, nem dönthet, és valószínűleg nem is lenne képes dönteni a saját sorsáról. Nemzetiségi megoszlás szerint kilencven százalékuk Afganisztánból jött, csupán négy százalékuk szír, a többiek pedig Koszovóból, Szomáliából, Pakisztánból, elenyésző részük Egyiptomból, Bangladesből, Irakból, Iránból és Szerbiából gyalogolt idáig. Szintén érdekes, hogy ennek a több mint nyolcezer gyermeknek a kilencvenkilenc százaléka kisfiú. S természetesen itt még szó sem esett azokról a társaikról, akiket sem a rendszer, sem a hatóság nem lát és nem regisztrál, viszont igen, ott vannak valahol ők is a tömegben.
Valószínűleg nem tévedek nagyot, amikor azt állítom, hogy az a több mint nyolcezer gyermek és még ki tudja hány ezer társa, nem feltétlenül önszántából indult útnak, vagyis nem kérdezték meg egyiküktől sem, jó ötlet-e több ezer kilométert gyalogolni a teljes bizonytalanságba. Megfogták, elhozták.

S hogy a tömegben itt-ott, őket védeni próbáló nőkkel együtt mitől lettek ők a valódi áldozatok? Nem tudom, megfigyelték-e, hogy akár a Keleti pályaudvarnál vagy a röszkei gyűjtőpontnál, akár a görög–macedón határon, akár ezekben a pillanatokban is Leszbosz szigetén, mi az egyik első reakciója szinte az összes férfi bevándorlónak arra, ha valamiben akadályozni szeretnék. Igen, felemel egy gyermeket, és maga elé tartja. Megteszik ezt itt, a rezzenéstelen arccal sorfalat álló rendőrök előtt, és igen, megteszik ugyanezt Leszbosz szigetén a gumibotozó rendőrök előtt is.

Szintén előkapják a hozzájuk legközelebb eső gyermeket akkor is, ha vaku villan vagy bármilyen kamerán felgyullad a felvételt jelző lámpa. S hogy mi van utána? Ezek a nagyon bátor és szabadságukért küzdő „szír” férfiak magasról tesznek rá, hogy ezek után mi történik a tömegben kallódó gyerekekkel – tisztelet az elenyésző kivételnek –, és így nekik kísérő híján maradnak a például magyar önkéntesek vagy a szintén nulla „szavazati joggal” bíró, a tömeggel sodródó nők.

Érdemes azt is megfigyelni, hogy a gyerekeket maguk elé tartók szinte minden esetben férfiak. Egy anya ugyanis nemhogy a saját gyermekét, a másét sem tenné ki ilyen vélt vagy valós veszélyhelyzetnek. Az ösztöne ugyanis mindig és mindenek felett védelmet diktál, ha kell, az élete árán is.

A kallódó gyerekeknek marad még a „szívtelen” magyar állam is, amely már szervezi az itt ragadt kiskorúaknak az oktatást, ellátást, elhelyezést, integrálást a társadalomba. Már amennyiben bármelyikük is marad a „kegyetlen” Magyarországon, merthogy a többségük tovább sodródik a végeláthatatlan tömeggel, amelyből néha majd kikapják, ha villan a vaku, vagy, ha a rendőrsorfal gumibottal fékezi a bátor és erős, szabadságukért küzdő „szír” férfiakat a továbbjutásban.

S akkor most felvetődik a kérdés, hogy valójában ki az embertelen: az, aki nekivág több ezer kilométernek, figyelmen kívül hagyva minden más tényező mellett a gyermek szempontjait, és akit később jóformán élő pajzsként használ az akadályokkal szemben, vagy az, aki minden embersége és jóindulata mellett, ám racionális érvek mentén szervezi meg a bevándorlóknak, köztük a kiskorúaknak is a továbbhaladását és az egy helyben tartózkodása alatti ellátását?

Természetesen aláhúzott és felkiáltójeles kivétel mindezek alól az a család, amelyik a fegyverropogás elől menekül egy békésebb jövő felé. Csakhogy elnézve az események folyását, ők már egyre kisebb, elenyésző hányadát teszik ki a tömegáradatnak és szinte láthatatlanok maradnak. Tudják miért?
Mert ők a gyerekeikkel messze-messze elkerülik a rendőrsorfalat és a kamerákat.