Kvótajavaslat

Igényesnek lenni jó dolog. Amikor az ember elég pénzt keres, és megengedheti magának a minőséget – mi több, ismeri azt, és a talmi vackok helyett úgy érzi, igazi értéket vesz –, a fogyasztói társadalomra szocializált agya, amely azt az örök kérdést, hogy ki is vagyok, a bevásárlókosárhoz köti, termel egy jókora adag endorfint. Megérdemlem – suttogja az agy, megsimogatja az ember esendő lelkét, az ember pedig, ha módja van rá, szívesen váltja be munkaórái ellenértékét erre a minőségi életérzésre. Nem olyan régen jött ki egy felmérés a hazai és a svájci bérek értékének összehasonlításáról, az átváltóegység pedig természetesen a legújabb iPhone volt. Minél több pénzhez jut az ember (s minél kevesebb ésszel), annál komolyabb gondként jelentkezik a kivagyiság, amelynek egyik irányzata az igényesség gyenge hamisítványaként csillog, jellemzően a kisebbrendűségi komplexus kompenzálása végett. Persze tudjuk, hogy egy Levi’s farmer sokkal tovább bírja, mint egy fast fashion-boltos bangladesi, de a jó nagy márkajelzés már nem tesz jobb minőségűvé egy ruhát, csak azt kiáltja világgá, hogy a gazdájának van mit a tejbe aprítani. Egyik ismerősöm mesélte, hogy van olyan cimborája, aki nem elégszik meg az utcai meg profilképes magamutogatással, hanem rendszeresen kirakja a Facebookra az ágyra terítve, hogy mi mindent vásárolt éppen melyik drága márkaboltban – és hogy senki se gondolja, hogy holmi outletben vette leárazva, rendszeresen hozzáfényképezi a blokkot is.

„Nézd meg, ez Tommy Hilfiger!” – a mondat már nem a fent bemutatott úriemberhez tartozik, hanem egy bécsi magyar hajléktalanhoz. Az Abcúg nevű portál látogatott ki a sógorok fővárosába, hogy bemutassa az ottani magyar hajléktalanok életét, és még a rendpárti és jobboldali elhajlással nehezen vádolható oldal újságírója is olyan riportot készített, amit nehéz káromkodás és nagyobb szünetek nélkül elolvasni. A cikkben az osztrák adófizetők és jótékonykodó emberek pénzén élősködő magyar hajléktalancsoport tagjai elképesztően taszító módon hetvenkedtek azokkal a fogyasztási javakkal, amelyeket más emberek szánalmára alapozva kértek-kaptak, és amelyeket a hála vagy a megbecsülés leghalványabb szikrája nélkül, teljes természetességgel használtak – kioktatva még a melléjük telepedő egyetemista lányt is, aki itallal kínálta őket, hogy ők ilyen csöves sört nem isznak, szart nem vesznek.A bolti listaár szerint negyveneurós pólót mutogató férfi sem azon aggódott, hogy a kedves olvasók esetleg melegebb éghajlatra küldik a pöffeszkedésével, hanem hogy esetleg azt gondolják, hamisítvány a póló. Amit adományként kapott, és valószínűleg egy másodpercig sem gondolt bele, hogy ezért valaki valamikor megdolgozott – helyette.

Napi ötven eurót kéregetnek össze így vagy úgy, saját bevallásuk szerint, ez gyors fejszámolással, huszonegy munkanappal havi ezerötven euró. A kényelmes magyar középosztálybeli fizetés mellé ruhát, gyógyszert és élelmet ingyen kapnak, ugyancsak a bécsi polgárok és hatóságok jóindulatából, de érezhető, hogy számukra ez a normális. „Ha kiülök reggel a bolt elé, hoznak ki túrós batyut is, meg ami kell” – mondja az egyikük. Ami kell. Ami jár. Magyarországon nem járt, ezért a riportban is pocskondiázzák hazájukat, főként az a megszólaltatott fiatal, aki a haverjával bekokainozva döntött úgy, hogy Bécsbe költözik, mert hát „Magyarország nekünk nem adott semmit, nem segített semmit. Hát én se segítek. Ausztria többet ad”. De az a két srác se semmi, akinek „elege lett a melóból” – egyiküknek hamarosan jelenése van egy müncheni börtönben, mert jegy nélkül utazott, és le kell ülnie egy hetet. Külön kedvencem volt a már említett Hilfigeres Józsi mellett az a Baba névre hallgató tag, aki egyébként szakács – nemrég járta be a sajtót a kétségbeesett balatoni éttermesek története, akik egymillió forint fölötti bérrel sem tudtak szakácsot fogni. De olyat is ismerek, aki a pékségét kellett, hogy bezárja a környéken, mert havi nettó 450 ezer forintért sem talált három megyében négy dolgos péket.

Az abcúgos riport fotóiról és a nyilatkozatokból pedig sütött, hogy nagyobbrészt munkaképes, szakmát tanult emberekről van szó, akik egyszerűen csak úgy döntöttek, hogy nekik jobb, ha a társadalom tartja el őket. Számomra rejtély, miért. Nem vagyok pszichológus, és nem ismerem mélyebben a hajléktalanság lélektanát sem. Egyszer, még egyetemista koromban egy barátom egy órai feladathoz rávett, hogy öltözzünk be hajléktalannak és kéregessünk. Bár a dolog működött – több pénz jött össze egy óra alatt, mint az akkori diákmunkás- órabérek –, egyszerűen olyan elementáris szégyenérzetem volt attól az igazságtalanságtól, hogy dolgozó emberektől kérünk pénzt a semmiért cserébe, hogy ahhoz valóban inni kellett – valószínűleg olyan sört, amit egy finnyás bécsi hajléktalan visszautasítana. S mind a mai napig nem tudom megérteni azokat a munkaképes korú és állapotú embereket, akik továbbra is az élősködést választják az egyenes gerinc helyett, miközben építkezések és beruházások állnak a munkaerőhiány miatt.

Az Abcúg cikke nem más, mint élő cáfolata az alapjövedelemről szóló lázálmoknak. Aki itt éhen hal, az meg is érdemli – ez a cikk címe. Szerintem meg, ha valaki életerős ember létére ingyenétkezés, ruházkodás és egészségügyi ellátás mellett, pszichológusok és szociológusok hadának figyelme mellett, alkotó munka nélkül megkeresett havi háromszáznegyvenezer forintból évek alatt sem képes egyről a kettőre lépni, rendezni az életkörülményeit és összeszedni magát, az az, aki valóban nem érdemel teljes életet. S persze a fotókról is ordít, hogy milyen rettentően mélyigénytelen emberek is ezek: nem gondolom, hogy a sokat emlegetett, konyhával felszerelt gondozóközpontokba éppen zuhanyzót ne raktak volna a pedáns osztrákok, és valószínűleg arra sem kötelezték őket, hogy saját szemetükben és mocskukban fetrengjenek, elkoszolódott Tommy Hilfigerben meg Lacoste-ban.

Bécsben bezzeg nem fagynak meg a hajléktalanok – szúrta oda a riporternek a hajléktalanellátást szervező helyi szociális alap. Hát élnék egy javaslattal: a sok tízezer magyar mellé, akik odaát dolgozva buzgón lapátolják az osztrák GDP-t, nem akarna ez a bőkezű Ausztria átvenni még pár száz hajléktalant Budapestről? Vannak itt olyanok is, akik nap mint nap heroikus harccal próbálnak talpra állni, meg olyan életnyűtte elesettek is, akik önerőből már sohasem fognak tudni kitörni a hajléktalanságból: így vagy úgy, de ezerszer jobban megérdemelnék ezt a lehetőséget, mint a cikkben megszólaló semmirekellők. De az se lenne baj, ha csak az ingyenélő legalját vinnék a szemünk elől a sógorok, ha már ennyire szeretik őket. Tényleg, erre nincs valami kvóta?