Kuvaiti jéghegy

Köztük szerepeltek olyan klasszikus művek, mint Victor Hugo A párizsi Notre-Dame vagy Gabriel García Márquez Nobel-díjas író Száz év magány című regénye. A novemberben megrendezett kuvaiti Nemzetközi Irodalmi Fesztivál alkalmából a minisztérium újabb kilencszáznegyvennyolc könyvet tiltott be, köztük Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című nagyregényét. Az indok pedig a következő: az orosz író műve megkérdőjelezi az erkölcsöt, a szabad akaratot és Isten létezését. Micsoda gesztus ez egy, az irodalmat népszerűsítő fesztivál felé!

Szegény-szegény Aljosa, a legifjabb Karamazov pedig tétován áll, és nem érti. A pirospozsgás arcú ifjú, a regény egyik központi figurája ugyanis maga a krisztusi gondolat Dosztojevszkij fő művében.
A Karamazov testvérek bizonyos karakterei, meglehet, valóban megkérdőjelezik az erkölcsöt, Isten létét és a szabad akaratot. Arról azonban, úgy látszik, megfeledkeztek a döntéshozók, hogy Dosztojevszkij utolsó regényében éppen összeütköztetni, szintetizálni próbálta a korábbi írásaiban külön-külön taglalt filozófiai elképzeléseket. A különböző szereplők által képviselt irányzatok között pedig kiemelt helyet kap maga a keresztény eszmeiség. A hosszadalmas regény utolsó lapján Aljosa Karamazov, miután megannyi borzalommal nézett szembe, így kiált fel fiatal barátai körében: „Okvetlenül feltámadunk, okvetlenül viszontlátjuk egymást, és vidáman, boldogan elmondunk egymásnak mindent, ami történt.” A regény lezárása – akárcsak az orosz író számtalan műve – tehát azt sugallja, hogy minden csábító filozófiai útvonal, amely tagadja az erkölcs létét, végső soron romlásba taszít, és egyedül a krisztusi gondolat, a rendíthetetlen hit az, ami előbbre visz embert és társadalmat.

Ám az a tény, hogy egy komplett állami vezetés nem értette meg Dosztojevszkijt annyira sem, hogy felismerjék a regény dialektikus voltát, csupán a jéghegy csúcsa. Egy rettenetes jéghegy rettenetes csúcsa. Egyrészről ugyanis az olvasatok létrejötte, vagyis az, hogy egy adott olvasó mit ért meg egy irodalmi műből, korántsem olyan egyszerű és egyirányú folyamat, mint ahogy azt a kuvaiti minisztérium döntése sugalmazza. Jean-Paul Sartre kiváló író és nagy hatású filozófus így fogalmaz: „Az írás művelete dialektikus kölcsönhatásként magában foglalja az olvasásét, és e két összefüggő aktus két különböző végrehajtót feltételez. Az író és az olvasó közös erőfeszítése hozza létre a szellemi alkotást.” Ezt egyébiránt az olvasásszociológia is megerősíti. Vagyis az, hogy egy adott irodalmi mű mit állít a világról, életről, hitről, attól is függ, ki olvassa. Ennek függvényében egy olyan komplex, polifonikus nagyregényt, mint amilyen A Karamazov testvérek is, nem lehetséges ilyen mértékű tartalmi redukcióval megfejteni és megítélni. Ekképpen ez az indoklás nemcsak arról tanúskodik, hogy az irodalmi művek lényegi természetét súlyosan félreértették, de még hivatalos olvasattá is nyilvánítják ezt a félreértést.

Másrészről – és ez a legsúlyosabb a dologban – megengedhetetlen, hogy egy állami intézmény könyveket, kiváltképp olyan írófejedelmeket, mint amilyen Dosztojevszkij is, betiltson. A kuvaiti államnak ez az intézkedése nem elsősorban azért aggasztó és ijesztő, mert a kulturális hagyaték egy ékkövét teszi tiltólistára. A fő probléma, hogy az állam nyíltan vállalja, hogy központi értékrend alapján cenzúráz – és ez a legsötétebb diktatúrák logikáját idézi. Meggyőződésem: egyetlen könyv betiltása is bűn. Olyan félreérthetetlen és gyalázatos gesztus, amellyel egy államvezetés büszkén megvallja, hogy az egyetemes kulturális értékekkel köszönőviszonyban sincs. Hogy semmibe veszi több száz év legjelentősebb szellemi termékeit. Hogy a tudás mint örök érték egyik legősibb társadalmi szimbólumát gondolkodás nélkül elvonja attól a néptől, amelyet felemelni volna hivatott. S ha ezt még ráadásul egy elmondhatatlan jelentőségű író mesterművével, egy minden tekintetben kiegyensúlyozott, fontos filozófiai kérdéseket feszegető regénnyel teszi, a szégyen annál hangsúlyosabb.

A nyugati világnak – ha van még – tiltakoznia kell minden ilyen gyalázat ellen, történjék bárhol a világon. Mert végzetes és lesújtó véleményt mond magáról bármely állam abban a pillanatban, hogy művészi alkotásokat tilt be.