Vélemény és vita
Kutyavilág
A kezembe akadt pakolgatás közben egy régi fénykép. Én vagyok rajta egy kutyával, az elkattintója pedig egy lány volt.
Bár a felvétel elkészítésének személyes jellegű körülményei az olvasó számára irrelevánsak, a fotó témája talán mégis felkeltheti az érdeklődését. Az évszak nyár, a helyszín Siófok, az Aranypart mólója által körbeölelt tószelet, a téma pedig az „eb a vízben” nevű össznépi macera. Írtunk/írtam én már erről sokat.
Az éves kötelező orvosi ellenőrzéseken áteső, veszettség ellen rendszeresen oltott, lakásban tartott jószágok olykor (gyakorta?) tisztábbak, mint némely embertársunk, aki közvetlenül mellettünk merítkezik meg a Balaton vizében. De írtunk már arról is, hogy az a sok ezer beteg, az ember számára is veszélyes-halálos kórokat hordozó róka, vaddisznó és egyéb erdőlakó a mindenható ÁNTSZ, rendőrség vagy bármilyen fellebbviteli hatóság-bíróság jóváhagyása nélkül csobban egyet-kettőt-sokat a vízben. Ugyancsak Európa legnagyobb tavában múlnak ki a sokféle rendű-rangú és méretű halak, amelyek maradványait olyan, nem csak mikroszkóp alatt szemlélhető lények fogyasztják el, amelyek bármiféle horrorfilm főhőseinek simán elmennének.
De mindez nem számít, csak a kutya ne ússzon az emberek között. Mert ha mégis beteszi oda a négy lábát, akkor rögvest kitör a világvége, vagy ha az nem, hát minimum agyértolulást kapunk a sokkoló látványtól. Az, hogy közben a harmadik lángost tömjük magunkba, mellé pedig legurítjuk a kilencedik sört, no az smafu. Egy lélekbúvár oldalakat tudna a témáról írni az össznépi balga hitekről, hogy a valódi problémák helyett miként keletkeznek az álságosak. Arról, hogy az egyszerű igazságok – például, hogy a kutya nem ürít a vízbe semmit – miként válnak tabuvá a hülyeség oltárán. S innen már csak egy lépés a többi, manapság oly népszerű, tízezreket meghódító, fogvacogtató elmeszülemény.
Volt egyszer egy történelemtanárom, Lóránt Ferenc. A kiváló pedagógus a Magyar Királyi Honvédségben szolgált tisztként, túlélte Budapest ostromát, Sztálint, Rákosit, és valahogy Kádár alatt sem sározódott be. Ő mondogatta 1984 és 1988 között gyakorta az osztálynak: ne tévessze meg az „urakat”, hogy színes tévé áll a lakásokban és a fiatalok képesek kezelni a videolejátszót, vagy a Commodore 64-es számítógépet. Ettől függetlenül ugyanis a bolygó lakosságának úgy kétharmada még mindig inkább hajlandó hinni bármiben, mint hogy gondolkodnia kelljen két percet. Lévén ez utóbbi munkaigényes feladat, továbbá rombolja a kényelmet adó balga hiteket.
A régi fotót nézegetve eszembe jutott, vajon mi lehet azzal a hölggyel, aki sápítozva kihívta ránk a rendőrt. Most éppen mitől retteg? Az agyrákot okozó vezetékes ivóvíztől vagy az aljas háttérhatalmak repülőgépről szórt mikrokapszuláitól? Pedig a kutya szívesen játszott volna vele, s mi sem meresztettünk rá vasvillaszemeket.
Az éves kötelező orvosi ellenőrzéseken áteső, veszettség ellen rendszeresen oltott, lakásban tartott jószágok olykor (gyakorta?) tisztábbak, mint némely embertársunk, aki közvetlenül mellettünk merítkezik meg a Balaton vizében. De írtunk már arról is, hogy az a sok ezer beteg, az ember számára is veszélyes-halálos kórokat hordozó róka, vaddisznó és egyéb erdőlakó a mindenható ÁNTSZ, rendőrség vagy bármilyen fellebbviteli hatóság-bíróság jóváhagyása nélkül csobban egyet-kettőt-sokat a vízben. Ugyancsak Európa legnagyobb tavában múlnak ki a sokféle rendű-rangú és méretű halak, amelyek maradványait olyan, nem csak mikroszkóp alatt szemlélhető lények fogyasztják el, amelyek bármiféle horrorfilm főhőseinek simán elmennének.
De mindez nem számít, csak a kutya ne ússzon az emberek között. Mert ha mégis beteszi oda a négy lábát, akkor rögvest kitör a világvége, vagy ha az nem, hát minimum agyértolulást kapunk a sokkoló látványtól. Az, hogy közben a harmadik lángost tömjük magunkba, mellé pedig legurítjuk a kilencedik sört, no az smafu. Egy lélekbúvár oldalakat tudna a témáról írni az össznépi balga hitekről, hogy a valódi problémák helyett miként keletkeznek az álságosak. Arról, hogy az egyszerű igazságok – például, hogy a kutya nem ürít a vízbe semmit – miként válnak tabuvá a hülyeség oltárán. S innen már csak egy lépés a többi, manapság oly népszerű, tízezreket meghódító, fogvacogtató elmeszülemény.
Volt egyszer egy történelemtanárom, Lóránt Ferenc. A kiváló pedagógus a Magyar Királyi Honvédségben szolgált tisztként, túlélte Budapest ostromát, Sztálint, Rákosit, és valahogy Kádár alatt sem sározódott be. Ő mondogatta 1984 és 1988 között gyakorta az osztálynak: ne tévessze meg az „urakat”, hogy színes tévé áll a lakásokban és a fiatalok képesek kezelni a videolejátszót, vagy a Commodore 64-es számítógépet. Ettől függetlenül ugyanis a bolygó lakosságának úgy kétharmada még mindig inkább hajlandó hinni bármiben, mint hogy gondolkodnia kelljen két percet. Lévén ez utóbbi munkaigényes feladat, továbbá rombolja a kényelmet adó balga hiteket.
A régi fotót nézegetve eszembe jutott, vajon mi lehet azzal a hölggyel, aki sápítozva kihívta ránk a rendőrt. Most éppen mitől retteg? Az agyrákot okozó vezetékes ivóvíztől vagy az aljas háttérhatalmak repülőgépről szórt mikrokapszuláitól? Pedig a kutya szívesen játszott volna vele, s mi sem meresztettünk rá vasvillaszemeket.