Kutyagumi

Óvja meg a tyúkólat a körülötte ólálkodó rókáktól, görényektől, menyétektől, vagy ha úgy alakult, a gazda vagyonát is a minden korban és időben meglévő tolvajoktól, éjjel járó emberektől. Aztán nagyot változtak a dolgok.

A Városba költözvén főhősünk e tekintetben is egy számára furcsa, új világgal szembesült. Itt az emberek többsége már a lakásában tartotta a négylábú kedvencet, még akkor is, ha jómaga alig fért el ott a szocialista házgyárak élhetetlenül kevés légköbmétereiben, vagy éppen az egykor szebb napokat látott polgári lakások felaprításával kialakított sufnikban. Ezek a kutyák – tisztelet a kivételnek – gonosz módon fogalmazva, semmi másra nem voltak jók, mint hogy táplálkozzanak és ürítsenek nagyokat. Na jó, meg ragaszkodásukkal, a finom falatok megszerzése érdekében bevetett „szeretetmegnyilvánulásokkal” azért oldották valahol azt az iszonyú magányt is, ami különösen a nagyvárosi, idősödő embereknek lett mostanra az osztályrészük. Azoknak, akik gyermekeikkel, az unokákkal esetleg csak a nagyobb ünnepek környékén találkoznak, és akkor is csak igen rövid időre.

Az ember pedig, mint azt jól tudjuk, szociális lény, társat, szeretetet, törődést igényel, és van benne jobb esetben késztetés eme dolgok másokkal szemben való gyakorlására is. Lenne persze számos lehetőség minderre az életben, de sokan valami oknál fogva képtelenek kimozdulni a komfortzónájukból. Talán valahol ilyenek a „kutyások” is, akik kis túlzással elfoglalták már a fél Várost, legalábbis a lakótelepeket. Vidéki Lajos ezzel (is) szembesült, amikor reggel és estefelé azt látta, hogy a gyermeküket tologató, vezetgető kismamák, vagy éppen a botos bicikli után lihegő apukák helyett a kutyások szállták meg az amúgy élhető lakótelep jól karbantartott parkjait, aszfaltozott sétaútjait. És bizony még jó tíz évvel ezelőtt itt sem jutottak el az ebtartók a szo­cializálódás ama fokára, amikor a kis fekete nejlonzacskóba ügyesen belefordítva a végterméket, kis csomót kössenek a bejáratra, aztán a legközelebbi kukába tegyék a produktumot. Vidéki Lajosban nagyon megmaradt ezekből az időkből, hogy még a Város akkor örökösnek tűnő főpolgármestere is azon kesergett, hogy a közigazgatási határon belül keletkező napi negyven mázsa kutyagumi legnagyobb része bizony a születésének a helyszínén, úton-útfélen, aszfalton, füvön, kövön, de ott marad.

Ez ugyan mostanában is gyakran előfordul, de akkoriban Vidéki Lajosnak valóban minimális esélye sem volt arra, hogy lakótelepén elkerülje az ilyen, legtöbbször a fűbe telepített aknákat. Amelyek az általa általában viselt, erősen bordázott talpú lábbeli esetében „robbantak” csak igazán nagyot. Ami egészen pontosan azt jelenti, hogy valószínűleg éppen a különféle műkaják miatt tényleg gumiszerű végtermék szinte eltávolíthatatlan az ilyen felületekről. Vidéki Lajosnak rá kellett döbbennie, hogy a baj megtörténte után hiába húzogatja szaporán a bajba került cipőtalpat a füvön, vagy bármilyen felületen, a különben szokatlanul büdös massza tartósan a helyén marad. Nem segít a helyzeten egy esetlegesen kéznél, pontosabban lábnál lévő tócsa sem, a gazdi felmenőinek emlegetése pedig némi lelki vigaszt nyújthatott csak. És gondoljunk csak bele, kinek van gusztusa, ideje arra, hogy eme cipőtalpat valami alkalmatos edényben megáztassa, netalántán egy másra már nem használt kefével dolgozzon rajta. Vagy egyáltalán felmenjen egy ilyen pórul járt cipővel a tiszta lakásba? Aztán ugyancsak sokszor előfordult ez a baleset a lakótelepi parkban felhőtlen vidámsággal szaladgáló kislányával, akinek cipőcskéivel szintén el kellett végezni a gusztustalan munkálatokat.

Ugyanakkor Vidéki Lajos azzal is tisztában volt, hogy a kutyások, a nyugdíjasokhoz hasonlóan, a mindenkori politikusok kedvencei, így jelentős érdekérvényesítési, mondhatni, hatalmi potenciállal bírnak. Bármiféle rendeleti korlátozásuk, vegzálásuk bizony jelentős szavazatvesztéssel is járhat, így tehát mindaddig fennmaradnak a sok helyen még mindig áldatlan állapotok, amíg a szenvedő többség saját erőből, példamutatással, összefogással el nem éri célját, a kutyagumimentes közterületeket, utcákat, parkokat. Az meg még jó messze van.