Kubai álom

Eddig az új nemzetgyűlés és az általa készítendő alkotmány az államfő szavaiban a béke megteremtője volt, de pár napja elkezdett kibújni a szög a retorikai zsákból is: úgy lesz itt béke, hogy majd a szép új alkotmányra hivatkozva rendet tesz a hadsereg és a titkosszolgálat, az ellenzéki vezetők többségének pedig már ki is nézte a megfelelő cellát el presidente és világpolitikai gerillacsapata. Maduro esténként ágyára dőlve valószínűleg Fidel Castróval és a ’60-as évek Kubájával álmodik, remélve, hogy ez a valóság, és valójában az utcán vonuló tüntetők csak egy rémálom. Felébredve aztán újra és újra csalódnia kell, hogy szavai hallatán nem omlanak le a kapitalizmus falai, és nem hunyászkodnak meg ellenségei. Külön szerencsétlensége, hogy elődje, Hugo Chávez remek szónok volt, míg ő egy erős közepest kapna a retorikaórán.

Hogy az Egyesült Államok, a környező országok és az Európai Unió is tiltakozik a venezuelai fejlemények ellen? Maduro kormányát nem érdekli. Fityiszt mutatnak Donald Trump „császárnak” és kijelentik, hogy ők bizony megvédik vele szemben a demokráciát. Csak éppen azt felejtik el, hogy már nem 1962-t írunk, és nincs Szovjetunió, hogy atomrakétákat telepítsen a venezuelai hegyekbe, ezzel alkudozásra kényszerítve Washingtont.

Maduro egy olyan országmodellt akar megvalósítani, ami már Kubában is összeomlóban van, és pontosan láthatja mindenki, aki nem vak, hogy csak akkor lehet működőképes, ha lezajlik a proletár-világforradalom, vagy ha egy nagyhatalom pénzeli. Mivel sem előbbinek, sem utóbbinak nincsenek jelei, nem lehet érteni, Maduro és támogatói hogyan gondolják sikerre vinni a kubai modellt. Persze az is lehet, hogy Venezuela első embere bízik abban, hogy valamelyik nagyhatalom majd melléáll, de elfeledkezik arról, hogy ez már nem a hidegháborús kétpólusú világ. Oroszország már, Kína pedig még nem kész arra, hogy ennyire mélyen belépjen az Egyesült Államok „hátsó udvarába”. Hugo Chávez rendszerét is csupán az tartotta életben, hogy nem lépett át bizonyos határokat, és Washingtonban némi számolgatás után arra jutottak, hogy a kereskedelmi kellemetlenségek miatt nem éri meg elvinni az amerikai demokráciát a venezuelai népnek, amikor nekik is van még valamennyi. Maduro viszont most a korábban megválasztott ellenzéki többségű nemzetgyűlés tagjainak bebörtönzéséről beszél, és a titkosszolgálattal viteti el ellenfeleit éjszaka, amit már nem vesz be a Szabadság-szobor árnyékában nevelkedett amerikaiak gyomra. Mondhatnánk, hogy olaj ide vagy oda, de lehet, hogy az a szempont még fontosabb, hogy egy új kormányzat semmissé tehetné a Hugo Chávez által lefolytatott államosításokat, például az olajkitermelésben.

Maduro talán kihagyta a történelemórákat az iskolában, ami addig nem is volt gond, amíg buszsofőr volt, de államfőként talán felcsaphatna néhány könyvet, amelyekből feketén-fehéren kiolvashatná, hogy az Egyesült Államok nem szívbajos, ha be kell avatkozni diplomáciailag vagy akár katonailag Latin-Amerikában. Azt is tudhatná a „nemzet sofőrje”, hogy a Monroe-elv 1823-as meghirdetése óta a washingtoni külpolitika még a legbezárkózóbb korszakaiban sem vette le kezét az amerikai kontinensről. Maduro otthon sem tud rendet tartani, és legalább hétmillió venezuelai gondolja úgy, hogy le kéne mondania, de talán nem érzi elég biztosnak a bukását, ő még az oroszlán bajszát húzogatja.

Venezuela nem Kuba, 2017 pedig nem 1962. Könnyen lehet, hogy egy kirobbanó polgárháborúban Maduro az ellenzékkel sem bírna el, de az biztos, hogy késő lesz akkor a politikáján változtatni, amikor az ország strandjaira már nem turisták, hanem amerikai tengerészgyalogosok érkeznek.