Közös felelősségünkről

Csak a radikális gondolat gyümölcsöző, úgy törekszik a jövő felé, hogy egyértelműen szakít a helyrehozhatatlanul féregrágta jelennel – írja Archeofuturizmus című alapművében a francia újjobboldali gondolkodó, Guillaume Faye. Szerinte globális méretű káosz közeleg, a „katasztrófák konvergenciája”. Könyvében egy sor veszélyt felsorol a környezetszennyezéstől kezdve az iszlám radikalizmusig és a gazdasági válságokig, de legelőször az Európa társadalmi szövetében terjedő áttétre figyelmeztet. Ennek részei szerinte – egymást erősítve – a tömeges bevándorlás, az egyházak visszaszorulása, az iszlám hódítás, a multikulti csődje és a párhuzamos társadalmak kialakulása, a bűnözés, a szegénység, a család egységének megbomlása és a műveltség visszaesése is.

Az európaiak felelősségét firtatja Európa furcsa halála című bestsellerében Douglas Murray is, amikor azt írja, „a modern európai kultúrában semmi sem nyújt választ. Semmi nem mondja, »Nézd, itt van egy kultúra és egy filozófia, ami évezredeken át vigasztalta az embereket, így hát ebből te is táplálkozhatsz.« Ehelyett legjobb esetben is csak azt hallani: »Találd meg az értelmet abban, amiben akarod.«

A legrosszabbat pedig a nihilizmus súgja az ember fülébe: »A te életed értelmetlen, akárcsak az univerzum maga.« Semmit sem ér el az, aki ezekben hisz, mint ahogy az a társadalom sem jut semmire, ahol ilyesmikben hisznek”.

Az európai ember identitásának minden egyes eleme támadás alatt áll, s a legnagyobb ellenséget nem a kontinenst határain túl kell keresni, hanem azokon belül. A posztmodern nihilizmus az, ami végleg tönkreteszi az európai társadalmak immunrendszerét, megágyaz az önfeladásnak, önpusztító ostobaságnak. Nemrég a Katolikus Válasz blog közölte Athanasius Schneider püspök melegfelvonulásokkal kapcsolatos írását, amelyben a Bibliát idézi: „Aki lerontja az Isten templomát, azt Isten elpusztítja. Isten temploma ugyanis szent, és ti vagytok az.” (1Kor 3,17). A – legalább kulturálisan – keresztény európai ember számára az üzenet világos. Mindannyiunk kötelessége, hogy a lehetőségeinket, adottságainkat, képességeinket szűkebb és tágabb környezetünk, kultúránk javára használjuk fel, ezzel biztosítva a hagyományok továbbélését és a fejlődés, a jövő megteremtését. Teljesen világos, hogy ami ez ellen az egyszerű elv ellen fellép, az káros, az nem az életet, hanem a halált hordozza magában. A helyes válasz nem a fejlődés megtagadása, de nem is a hagyományok elfeledése; lényegében erről beszélt Faye is, az egyensúlyról mint helyes stratégiáról.

A külső fenyegetésekkel szembeni immunitás kiépítéséhez pedig, szintén Faye-t idézve, szükség van bizonyos radikalizmusra – ami persze nem szélsőséget jelent. Nem az Iszlám Állam sötét fanatizmusának európai verziójára van szükség, az idegen is volna a hagyományainktól, természetünktől. Fel kell ismernünk, hogy az „etnomazochizmus”, a laissez-faire hozzáállás, a rosszul értelmezett totális szabadság olyan Európához fog vezetni, amit nem lesz túl sok értelme megvédeni. Sőt, a nyugati liberalizmus már régen nem azt mondja, hogy virágozzék minden virág, hanem saját diktatúrájával az egészséges társadalmak pilléreit rombolja le.

A már említett egyéni felelősség kulcskérdés. Egy újabb konzervatív sztár, Jordan B. Peterson 12 szabály az élethez című könyvének fő üzenete az, hogy győzzük le a káoszt, találjunk vissza a rendhez. A helyes választásokra nem olyan nehéz rálelni, hiszen a kultúrkör, amiben felnőttünk, már belénk nevelte mindezt. Tudjuk, mi a helyes, és ki is tudjuk választani, ha nem adjuk meg magunkat a posztmodern nihilizmusnak. Peterson nem dogmatikus és nem is keserű, hiszen mind jó és tevékeny életet akarunk élni, ahol összhangban van a kötelesség és a kikapcsolódás, az áldozat és az öröm. Az élet sűrűjéből kivonult passzív utálkozás, a haladni képesekre való köpködés legalább olyan haszontalan, mint a teljes nihil.

Murray szerint azonban egyelőre a vég felé haladunk, mert Európa már nem találja meg a túléléshez szükséges válaszokat, és az sem túl valószínű, hogy a vezető politikusok visszafordulnak, inkább folytatják a nyitott bevándorláspolitikát, és vele párhuzamosan „a szélsőjobb elterjedésével való megszállott foglalkozást”, a véleményterrort. Utóbbit már itthon is jól ismerjük, a monopolhelyzetével visszaélő közösségi háló liberális vezetői egyre gátlástalanabbul szívják el a levegőt a másként gondolkodóktól. Nyilván Murray sem szeretné, ha ez tényleg a végjáték lenne, és mi sem adhatjuk fel a reményt, hogy mindez még visszafordítható. Sopánkodni azonban már rég késő, legfőbb ideje cselekedni. Nem vagyunk sem kicsik, sem gyengék, számtalan lehetőségünk van meghozni a helyes döntéseket a saját életünktől kezdve addig, hogy felhasználjuk véleményformáló és lobbierőnket, vagy legalábbis támogatjuk azokat, akik aktív küzdelmet vállalnak fel.

Ezt pedig ma kell elkezdenünk. Mert holnap már csak káosz lesz.