Kovács elnök uram diadalútja

„Hát ez tényleg varázslatos. Hogy hívnak?” – kérdezte a feszengő jelölttől. „Kovács János.” A beosztottak mosolyogtak. „Tökéletes név” – ismerte el a kampányfőnök. „Miben hiszel?” – fordult a fiatalemberhez. „Miben higgyek, kampányfőnök úr?” – kérdezett vissza Kovács. „Bennünk, más nem kell” – válaszolta foghegyről.

Alaposan megnézte az új fiú alakját, nem volt sem kövér, sem vékony, sem jóképű, sem ronda, kissé ostoba, de azért megbízható képe volt. Aktája szerint a gimnáziumban, majd a főiskolán is éltanuló volt, igazi stréber, belépett mindenféle közösségbe, a belsős súgók szerint még az italt is bírta. A részletes jellemzés szerint nem olvasott, nem járt koncertekre, egyéni véleménye nem volt, egyetlen hobbijaként a törtetést jelölte meg.

„Született politikus” – gondolta a médiaguru. „Baloldali vagy vagy nemzeti?” – faggatta tovább. Ezzel megfogta Kovácsot, aki ráncokba temetkezve elgondolkodott: „Hát, hát baloldali” – próbálkozott, mintha történelemórán felelne, izzadtan reménykedve abban, hogy nem rontotta el a választ. „És, ha nemzetiek leszünk?” Erre már könnyebb volt megfelelni: „Akkor nemzeti!” – vágta rá katonásan.

A kampányfőnök és a háttérben, árnyékban – csak, hogy film noir-os legyen a hangulat – meghúzódó pártelnök is elégedettnek tűnt. „Még arra is sor kerülhet, amennyit keverednek itt a dolgok – mondta a terem közepére libbenve utóbbi, a fő megújuló. – Nézd meg azt a kopaszodó fajankót ott, annál az asztalnál. Az MSZMP-be’ kezdte, aztán volt ott is, meg amott is, most meg velünk van. Jó emberünk. Mindig engedelmeskedett, meg is szedhette magát. Nagy rendszerváltó az öreg Sanyika – itt elvigyorodott. – Csak hát marha sokat iszik, és egyre nagyobb hülyeségeket beszél. Múltkor már az ügynökakták nyilvánosságra hozását feszegette a parlamentben, mintha elfelejtette volna, hogy SZT-tiszt volt.”

Kovács feszengve hallgatott, azon tűnődött, hogy most mit mondjon erre, az ő apja meg az elhárításnál dolgozott, de érzése szerint ez inkább plusz pontnak számít a magyar politikában. Mielőtt még elronthatta volna a pillanatot, a kampányfőnök vette át a szót: „Sejtheted, miért mesélünk erről. Te leszel a Sanyika utóda. Nagy kedvenc volt a kerületben, imádta a nép, amíg osztogatott – kedélyesen bólogatott, majd rátért a lényegre. – Te pesti vagy, vagy budai?” – kérdezte, mire a kis Kovács szétzúzta a jó hangulatot. „Vidéki” – motyogta halkan, s egy pillanat alatt megfagyott a levegő.

Végül a nagylelkű elnök törte meg a kellemetlenné ferdülő jelenetet: „Végül is az se baj – kedélyeskedett. – Elindíthatunk Kecskeméten is, üresedés van. Elég surmó fejed van, már megbocsáss. Nem személyeskedésből mondom, csak éppen jó leszel nekik.”

A pártelnök megjegyzésén az egész társaság nevetni kezdett, ki hangosabban, ki halkabban, attól függően, hol álltak a ranglétrán, vagy éppen mennyire fertőzte meg őket a lakáj-életérzés. Úgy rezgett, mozgott a társaság, mint valami hatalmas boldog élőlény, az internacionalista installációnak is beillő képet csak a szendvicsek bejövetele rontotta el. A rablóhad egy másodperc alatt kettészakadt – a Vörös-tenger sem válhatott szét gyorsabban –, egyik fele kitartóan ünnepelte a vezért – lopva a húspástétomos prédát figyelve –, míg a többiek hörögve, morogva vettették magukat a koncra.

A kis Kovács okosan a fejesek mellett maradt. Bár nagy idegességében még reggelezni is elfelejtett, tudta, hogy egy rossz, elsietett mozdulattal a Mercedes, villa, nyaraló szentháromságát kockáztatja. Nincs az a kaviár, amiért megérte volna búcsút inteni az édes napoknak.

Végül a kitartás és az aszkéta magatartás meghozta gyümölcsét. Mivel Kovács sohasem mondott ellent, és sohasem volt egyetlen ötlete sem, pályafutása töretlenül ívelt felfelé. Előbb megnyerte a polgármester-választást, majd államtitkár lett, később miniszter. Aztán – egy rövid szélsőjobboldali, polgári és anarchoszindikalista kitérő után – mint a Szentéletű Függetlenségi Uniópártiak elnökét választották Magyarország miniszterelnökévé.

Isten és hazánk nagy dicsőségére.