Koszoscivilek

Ez nem egyszerűen botrány, ez maga a világ fintora. Hogy mekkora a kár, mennyi a baj, hogy elnézést kért a Greenpeace, szinte lényegtelen, mert sokkal súlyosabb dilemma, hogy eztán ki védi meg a természetet a természetvédőktől.

Jószerivel senki és semmi.

Mint tudjuk, a civilek már a teremtéskor ott ültek az Úr térdén, és már akkor érdek nélkül buzgólkodtak. Nem győztek állandóan közbeszólni, korrigálni, itt is igazítani kicsit, ott is kerekíteni valamicskét, ám, mint látható, így sem sikerült tökéletesen, még mindig van vele munka. Nem is kevés.

Mindenesetre jó érzés, hogy a civilség – annyi hányattatás és balszerencse után – lassan visszanyeri régi, teremtéskori fényét, és visszaállíttatik eredeti jogaiba. Nincs már Gulag vagy Kistarcsa, nincs üldöztetés, hál’ Istennek, mindenki úgy civil, ahogy akar. Sőt, a civilség gazdagodott, szépült, kiteljesedett. S mint egykoron a sport, differenciálódott is. Manapság már vannak hivatásos és amatőr civilek, esetleg nevezhetjük őket látvány-, illetve szabadidőcivileknek is. Szabadidőcivilnek lenni nem nagy kunszt, az csak úgy terem – ilyen a katonaság-népség –, de látványcivilnek születni kell. Születni bizony! Az már valami, az már rang, az már más minőség, és újabban még tekintély és nem kis hatalom is jár hozzá.

Látványcivilt nem lehet vizsgálni, vegzálni, letartóztatni, visszatartani, akadályozni munkájában, könyvelését, pénzügyeit firtatni, szavaival szembesíteni, nem ám. Mert akkor aztán nyakunkon a fél világ, mégpedig a világ jobbik, demokratikusabbik fele. A látványcivil tudja, mit akar, és még nálunk is jobban tudja, mit akarunk mi. Mint a vak öregasszony esetében, akit akkor is átkísér az utca túlsó oldalára, ha történetesen nem akar átmenni.

Mi tudatlan, földhözragadt senkik, egyszerű koszoscivilek meg csak élünk bele a világba. Örülünk, ha jár a lift, ha négyest kapott a gyerek matekból – egyébként ötösről még nem is hallottunk –, boldogok vagyunk, hogy nem ment föl a sör ára, és ünneplünk, hogy Dárdai Pali újra elvállalta a kapitányságot. Így megy ez nálunk, koszosoknál.

Átjárás persze nincs a két világ között – elvégre a cseh íróóriás, Hasek sem tárgyalt barátjával, Jozef Ladával, miután katonáéknál alkalmasnak találták, és megszakítva a harsányan, lelkesen fújt katonanótákat, azt mondta neki: „Kuss, nem állok szóba mindenféle koszos civillel” –, a látványembereknek legfeljebb masszának, ágyútölteléknek kellünk. Tömegnek, létszámnak, amire lehet hivatkozni, na meg hogy megostromoljuk a Fidesz-székházat, mint egykoron a Téli Palotát. Mindkettőt persze nyugati fillérekből.
A látványcivil persze más, a látványcivil komolyabb, érettebb, megfontoltabb. Már-már intézmény. Nála a kurázsi, meg persze a dohány. Az is nála van. Ő fizeti a hangosítást, ácsoltatja az emelvényt, ő oszt észt, eszmét, tanácsot, zászlót és transzparenst – néha még persze némi készpénzt is, mint például a tévészékház dicsőséges ostroma után –, ő gyárt indulókat, barkácsol jelszavakat, ő vált le hivatalnokot, ő nevez ki belső titkos tanácsosokat, ő tapossa le a Nazca-vonalakat, dönti el, hogy lehet-e tömni meg tépni a libát, és kell-e nekünk Déli Áramlat meg génkezelt kukorica. Igen, ő, a hivatásos, a profi.

Mert hát, kérem, honnan tudhassuk mink, surmó koszoscivilek aztat, hogy mikor mi jó nekünk? Hogy most aggódó szemünket Párizsra, Moszkvára vagy éppen Washingtonra vessük? Na ugye? Milyen jó hát, hogy itt vannak ők nekünk, és helyre tolják a kibillent időt, és azt is, amit a Teremtő elnézett. Öntudatosak, lelkesek, aktívak, önzetlenek, remek tudni, érezni, hogy ők igazítják a világ kerekét. Még akkor is, ha az ő világukról már nem egyszer kiderült, hogy falanszter.

Gyönyörű, csak lehetetlen benne élni.