Köszönet

A média egy része szerint a kezdeményezés hosszú távon mind az állam, mind az egyén érdekei ellen hat, mindazonáltal pedig szomorú üzenete is van: a javaslat nyílt beismerése lehet annak, hogy a kormány rövid időn belül képtelen annyival megemelni az orvosi fizetéseket, amennyiért a kivándorlás helyett az itthoni munkát választják. Írják azt is, hogy ijesztő történeteket hallani orvosi körökből arról, hogy ki, mit meg nem tesz azért, hogy némi mellékeshez jusson. A szakma egyöntetűen elutasítja a törvényjavaslatot, mondván, hogy a hálapénzt teljesen ki kell irtani a rendszerből – természetesen tisztességes béremelések fejében –, és nincs helye „kettős mércének”.

A tervezet egyébként a hálából, utólag adott honoráriumot nem büntetné, de ha egy orvos, az egyébként finanszírozott ellátás fejében pluszban kérné az anyagi ellenszolgáltatást, már bűncselekményt követ(ne) el.
Amikor a témával kapcsolatos reakciókat és véleményeket olvassa az ember, olyan érzése támad, mintha a hálapénz, mint jelenség, tíz-tizenöt éve létezne a magyar társadalomban. Ám a probléma gyökere ennél sokkal mélyebbre nyúlik vissza. Elsőként érdemes élesen kettéválasztani a fogalmakat és azok jelentését. Az a fajta hálapénz, amit a törvény büntetne, olyan anyagi juttatás, amit a beteg vagy úgy ad oda az orvosnak, hogy ellenszolgáltatást vár érte, vagy úgy, hogy az orvos előre megmondja, mennyit vár el a pá­ciens­től egy-egy beavatkozásért. Ezen kívül pedig létezik olyan honorárium, ami a köszönetnyilvánítás egy formája, és nemcsak az orvosoknál, hanem sok más szakmában is jelen van, jelen volt, és mindig is jelen lesz. A probléma az, hogy a magyar rendszerben e két fogalom teljesen összemosódott.
Különböző tanulmányokból tudható, hogy a hálapénz adása, mint „szokás” a második világháború utáni időszakban igencsak felerősödött, és bár nem egyértelműen, de kijelenthető az is, hogy 1945 és 1990 között egyetlen szocialista országban sem volt annyira gyakori és mértékét tekintve olyan jelentős, mint Magyarországon.

A fogalom egyébként vélhetően egy 1957-es pártkongresszuson hangzott el először, és azóta a társadalomban mélyen gyökerező reflexszé vált. Az ok pedig nem más, mint az a „sztálini hozzáállás”, ami ellenségnek, kapitalista, reakciós közegnek tekintette az értelmiséget, köztük az orvosokat is, s ezért pedig igyekezett a lehető leghatékonyabban ellehetetleníteni a mindennapjaikat, megélhetésüket, boldogulásukat. Az egészségügyi dolgozók fizetését például a segédmunkások béréhez igazították, és tartósan alacsonyan tartották. Akkor a hálapénzt a beteg mintegy együttérzésből, támogatásképp adta annak az orvosnak, akit az akkori államszervezet igyekezett éhkoppon tartani. Horváth Attila, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezetője nemrég arról beszélt egy konferencián, hogy a kommunista időszakban az orvosok legnagyobb része hűen dolgozott annak ellenére, hogy munkáját alulfizetve, nehéz körülmények között végezte, és magánpraxisaikat is megszüntették „rákényszerítve őket a paraszolvencia” elfogadására, ami miatt nem mellesleg zsarolhatóvá is váltak.

Azóta a bizonyos pártkongresszus óta majdnem hatvan év telt el. Lezajlott a rendszerváltoztatás, kormányok váltogatták egymást, 2010-ben pedig minden korábbinál érezhetőbb változás indult az egészségügyben. Nem duplázták ugyan meg, de emelték az orvosok fizetését, és a további bérrendezésről jelenleg is folynak a tárgyalások. Rengeteg kórház megújult, az országban ötszázmilliárd forint értékben zajlanak csak egészségügyi fejlesztések, készül az alapellátási törvény, sokadszorra is meghirdették a rezidensösztöndíjakat – és lehetne még folytatni a sort. A hálapénz viszont maradt. Több más tényező mellett valószínűleg azért is, mert az emberek fejében az elmúlt hatvan évben mélyen gyökeret eresztett az a felfogás, hogy ha ellátásra szorulnak, csak akkor veszik őket emberszámba, ha minimum tíz-húsz-harmincezer forinttal megtámogatják az orvost, a nővért, a mentőst vagy az asszisztenst. A probléma másik oldalán pedig ott áll az a többségében jobb érzésű, tisztességes egészségügyi dolgozó, aki hatvan éve nem tudja kezelni az olyan helyzeteket, amikor Mari néni borítékkal oson be hozzá a nővérszobára vagy a mosdóba. Mert ez a helyzet az orvosnak (is) borzasztóan megalázó. Hogyha pedig elfogadjuk a hálapénz jelenlétét a rendszerben, azzal érdemes tisztában lenni, hogy az a szakorvosi réteg, akinek a fizetéséből adódóan valóban szüksége lenne a „mellékesre”, egyáltalán nem kap, sőt nem is fogadja el azt.
Kétségtelen tény, hogy méltóképpen rendezni kell az orvosi fizetéseket, és minden eszközzel fékezni kell a szakemberek elvándorlását. Meg kell építeni az új fővárosi kórházat, és helyre kell hozni a düledezőket is.

Sőt szankcionálni is kell a kommunista rendszerből itt maradt torz hálapénz-jelenséget, ugyanis az védené az orvost és a beteget is. Ha pedig mindez megtörténik, és a rendszer megtisztul, akkor a köszönetnyilvánításnak valóban mindenki azt a formáját választhatja, amit helyesnek gondol.