Konfuciusz Marxvárosban

A kormányzásban a legfontosabbnak a szavak helyes értelmezhetőségét tartotta, s a hivatalnokokban csak mértékkel bízott meg. Ha egy állam helyreállítása a feladatotok, beérnétek puszta szólamokkal? – tette fel a kérdést a Lu fejedelemség ügyeit igazgató filozófus, akinek kilenc és fél méteres bronzszobra a Kínai Kommunista Párt mai „felvilágosult konfucia­nizmusának” köszönhetően nemrég került a Mennyei Béke terére, ahol eddig történelmi személyiség emlékét csak Mao elnök mauzóleu­ma őrizte. „Hiszen amennyiben az elnevezések és a fogalmak nem fedik egymást, a nyelv zavaros lesz – mondta a mester. – Ha a nyelv zavaros lesz, ellentmondást és sikertelenséget szül. Ha zűrzavar van és sikertelenség, a fennálló állapotok és a jó erkölcsök megkérdőjeleződnek, s többé nem mondhatjuk, hogy a kirótt büntetések jogosak. Ha nem lesznek jogszerűek a büntetések, a nép nem tudja, mit tegyen és mit tűrjön el.” A mester tanítványaival elhagyta a fejedelemséget, amikor az uralkodó arcot váltott, s a rivális Csi állam fejedelme által küldött nyolcvan táncosnő nyújtotta örömöktől kezdett zengeni az udvar.

A 245 ezer fős lakosságú szászországi iparvárosban, Chemnitzben, az egykori Karl-Marx-Stadtban történik valami. Arcváltás. Egy oktalan gyilkosságra hogyan válaszol a hivatalosság? Egy Merkel-hű német politikus igen régiesnek tartaná az előbbi konfuciánusi példázatot ebben az esetben, s a rá jellemző cinizmussal az volna a véleménye, hogy akinek bandzsa volt a nénikéje, az ne játsszon a lóversenyen, s különben is, miért ne lehetne megölni egy német férfit s kettőt megsebesíteni a nyílt utcán? Hogy két bevándorló, két migráns volt a tettes, na és? S hogy ezért és a hatósági fellépések migránsügyekben tanúsított tehetetlensége miatt Chemnitzben többezres tüntetés tör ki? – az csak az emberjogi biztosítékot veri ki a berlini kancellárián. A migráns Németország szent tehene. A chemnitzi polgármester asszony és Merkel szerint ezért tüntetni ellene nemcsak érthetetlen, hanem szégyen is. Neonáci struktúrák élednek újjá – sugallják a médiá­ban, és az ENSZ emberjogi biztosa, Said Raad al-Hussein kijelenti, hogy az a kép, ami „Szászországban elénk tárult, az sokkoló.” S ha az elkövetők, a gyilkosok németek lettek volna, lettek volna zavargások? Nem! – mondja egy mediátor, s a rendőrség néhány karlengető, magát hitleri pózba vágó tüntetőt gyorsan be is gyűjt. Marx Károly – akinek szobrát nemrég avatták kínai pénzből Trier­ben – új követői tudják: mindennek a német lelkek mélyén megbúvó rasszizmus az oka. (Gondoljunk Konfuciuszra: ha a hivatali nyelv zavaros, a nép nem tudja, mit tűrjön el, s a kancellár asszony pedig kormányzás helyett a majomszeretet perverz rafinériájával migránskultuszt űzhet.)

A német nép identitásának megőrzése az állam kötelezettsége – mondta ki a karlsruhei alkotmánybíróság még 1987-ben. A német kormány ennek a kötelezettségének nem tesz eleget. S mint Dieter Stein írja a Kirobban a felgyülemlett harag című cikkében, a chemnitzi sajtó is cáfolja a tüntetés rasszista, szélsőjobbos jellegét. A nácizás a szokásos ködösítése a mainstream médiának, ami még nevetségesebb annak fényében, hogy a szász miniszterelnök gyorsan ki is jelentette, az állam nem fogja kiadni a kezéből a hatalmat. Nem? Pályaudvarokon, áruházakban, más nyilvános helyeken, a német határról nem is beszélve, már rég kiadta – írja Stein. „Videókon láttuk, hogy ment az embervadászat” – nyilatkozott Merkel, aki egyre közelebb kerül ahhoz, hogy tömegesen követeljék a távozását, mint annak idején Honeckerét.

Csendes diktatúra címmel még 2010-ben jelent meg egy tanulmánykötetet a merkeli Németországról. Olyan szerzők írásai tanúskodtak az állampolgári szabadság eltűnéséről, mint Chaim Noll, Wladimir Bukowski, Michael Müller vagy Udo Ulfkotte. Az előszóban írják, „elegünk van a növekvő bűnözésből, idegen kultuszból, iszlamizálódásból, és saját, keresztény nyugati kultúránk, identitásunk és történelmünk szégyenteljes hanyatlásából”. A német nép – a „bio­németek”, ahogy a zöldvezér Cem Özdemir nevezi őket – kihal, s fokozatosan nem európai bevándorlók lépnek a helyébe. Következményei: párhuzamos társadalmak, gettósodás, a honi lakosság visszaszorulása városainkban, németellenesség, s mindehhez járul majd, hogy a szociális kiadások teljesíthetetlenné válnak. S végül: a szerzők arra is figyelmeztetnek, hogy „a szabadság nemcsak etikai fogalom, hanem egyben olyan keresztény érték, amiért életünk során felelősséggel tartozunk”.

Érdekes, hogy Chemnitz, azaz Karl-Marx-Stadt kapcsán „ott fenn” nem említik meg, hogy megjelentek a színen az antifa, a baloldali verőosztagok, amelyek harcosai egy „vörös-vörös-zöld” új multietnikus társadalomnak s feketébe öltözve az új anarchiának egyaránt a hívei, s amelyeket joggal neveznek a baloldal SA-osztagainak. A képek nem véletlenül emlékeztetnek a hamburgi, múlt évi össze­csapásokra, amelyeknek a rendőrökre támadó részvevőit is futni engedte a kancellár asszony. A mai Németországban a névtelen arc kísért: nincs kibe kapaszkodni. A Mennyei Béke terén pedig ott áll a Mester, s elnézően tekint a mandarinvizsgán bukdácsoló Mao földi maradványaira.