Kolumbusz és a komisszár

A pénz mint féken tartó erő és mint a szabadság nyitja, nos, ez a két elv a 16–17. században, Amerika felfedezésével lökte félre a régi, középkorias és feudális szemérmességet: V. Károly világbirodalma mögött a Fuggerek, az európai hegemóniára törekvő francia királyok mögött a Mediciek pénze állt. A pénz és birtokosai Kolumbusz útjánál és Amerika függetlenné válásakor is az ókori Róma színpadainak isteni beavatkozását játszották meg: a Wall Street, azaz a tőzsde szelleme már a kezdetekkor létezett.

Nos, nem minden nagy ember mögött áll egy nemzet, de bankár az már a reneszánsz idején sem hiányozhatott. Így volt ez Kolumbusszal és vállalkozásával India és Kína felé. A genovai kalandornak tőke kellett, s a spanyol királyságot egyesítő aragóniai és kasztíliai ház kincstára a hosszú háborúk és Granada, az utolsó, erősen elzsidósodott arab emírség elfoglalása után üres volt. S mint az a korai, fél évezred előtti kapitalizmusban természetesnek tűnt, királyi ösztönzésre Ferdinánd és Izabella, a Katolikus Királyok címkéje alatt 1492-ben összeállt egy túlnyomórészt zsidó érdekeltségű konzorcium, amely három hajó indítására vállalkozott. A fáma szerint a térképészek arab asztronómusok adataiból dolgozták ki India nyugat felől való megközelíthetőségét, s a vezérhajón, a Santa Marián tulajdonostársként és kormányosként ott volt a konzorcium képviselője, Juan de la Cosa. (Bolsevik szóhasználattal: ő volt a komisszár, aki a nagy kaland előtt, az „illegalitásban” térképészként és rabszolga-kereskedőként ügyködött.) Kolumbusz két hajónaplót vezetett, az egyiket a valóságos adatokkal, a másikat pedig hamisakkal az út hosszúsága miatt nyugtalankodó tengerészek számára. S amikor partot értek, mint a kabaréban, a nagy felfedező oldalán ott állt Cosa, a „nagy kormányos” is.

Háromszáz évvel később bankárok pénzelték az amerikai függetlenségi háborút is. Pontosabban angol bankárok, hazájuk és a király ellen. Mért ne, hiszen a függetlenségi háború csak azt jelentette, hogy a szuverenitás, az állam vezetése a király kezéből átkerült a birtokosok, a gyarmati arisztokraták és a felsőbb osztályok kezébe. (Azaz a nemzeti burzsoáziáé­ba – mondaná erre egy hithű marxista.) Amikor a tőkepénzes Staine-t királyellenes üzelmei miatt végre bíróság elé állították, s a bíró megkérdezte, miképp adhatott pénzt a saját királya elleni háborúra, azt válaszolta: „Azt, hogy egy királynak szüksége van pénzemberre, azt természetesnek tartom. De hogy a bankár mit kezdjen egy királlyal, arra a mai napig nem jöttem rá!”

Persze az Egyesült Államok sem maradt pénzkibocsátó szerv nélkül – noha a farmerek a kamatjátékok és a korrupció miatt ellenezték a nemzeti pénzintézet gondolatát –, Hamilton, aki Washington kormányának esze volt, 1791-ben megalakította az első központi állami bankot. Egy évvel később Hamilton Philadelphiában a kényesebb ügyek intézésére magánbankot alapított, mintha előre látta volna a Federal Reserve Bank, az Egyesült Államok harmadik, magánkézben központosított pénzkibocsátó intézete létrejöttének szükségességét. Az új állam befutott.