Költözőrém

Jelentem, ez a vád épületes baromság. Sőt, még messzebb megyek! Akkor lennék boldog, ha Hende Csaba titkárnőstül, hivatalvezetőstül, összes osztályával, cseles szobanövényeivel, titkos szobájával, NATO-minősítésű telefonjával, a védelmére kirendelt, küzdősportban jeles segédtisztjével cakompakk Csegöldre, kedves falumba települne át. Nálam vidámabb már csak a román titkosszolgálat vezetői lennének, mert ez a helység alig egy puskalövésnyire esik a Trianonban ránk oktrojált határtól. De ez csak csekélység az én örömömhöz képest.

Nézzük hát a profitot, amit a váltás népemnek hozna: egyből maximálissá válna a közbiztonság az isten háta mögött is. A harangszó nemcsak a népet szólítaná az Úr hajlékába, hanem a hivatali órák kezdetét is jelezné. Fél nyolc előtt nem sokkal az úton a reprezentatív és véletlenül sem mellékesen alaposan kiglancolt kastély felé a miniszter jönne, szemből pedig Emi és Irén néném ballagna kart karba öltve a misére. Hende Csaba tiszteletteljesen kalapot emelne a két idős rokonnak, ők pedig múltba merengő édes mosollyal díjaznák az udvariasságot. A tovapöfögő traktor dudaszóval, az andalgó kocsin ülő hajtó ostorpattintással „jó reggeltetné” a tárcavezetőt. A felpörgő adóbevételek révén jutna forrás a görög katolikus templom környezetének rendbetételére, továbbá arra is mérget veszek, hogy egy esztendő alatt autósztráda minőségű, kétszer két sávos út vezetne Mátészalkán és Fehérgyarmaton, Csegöldön át le egészen a csengeri határátkelőhöz, majd onnét a Szamoson át, Pátyodon, Porcsalmán, Ököritófülpösön keresztül és körbe vissza, Nyíregyházára, Debrecenbe. Az sem hátra sorolt szempont, hogy a kötelezően (ha tetszik: muszájból) felépítendő bunkert abszolút megbízható népek, igaz magyar férfiak ásnák be a jóféle, bőven termő földbe – Kocsordon például biztos pezsgőt bontanának néhányan. (Tudják, ez az a hely, ahol Árpád, mint „jó munkásember” építette esztendőkön át a maga privát erődített pontját.) Az pedig eposzi magasságokba emelné a helycserét, hogy az írott és elektronikus munkatudósítások közepette kilencmillió honpolgár ébredne rá, hogy a hatra-vakra citált „sötét szabolcsi” kitétel micsoda bicskanyitogató, gyalázatos hazugság.

Téved, aki azt hiszi, hogy mindez csak valami parabola. Én valóban tiszta szívből örülnék egy csegöldi HM-nek. De az már más kérdés, hogy ha valaki oda akarná vinni, én lennék az első, aki újra és újra minden lehetséges fórumon felszólalna ellene.

Erre ugyanis most nincs pénz. Helyette inkább a kifutó szovjet technikát kell(ene) lecserélni, a hazai hadiipar fejlesztésére forrásokat elkülöníteni. Mást ne mondjak hirtelen, gyárthatnánk például Székesfehérvárott ismét rövidhullámú rádiót a honvédségnek. Hiszen ami anno Indiától Líbiáig nem kis pénzért kelendő volt, és a fotókról ma is visszaköszön, talán ma sem lenne megvetendő. Biztos, hogy jobban állunk, mint iksz éve, de azért annyira nem, hogy százmilliárdokat dobjunk ki pusztán presztízsből az ablakon.