Kölcsönzött hős

Aki akkortájt járt kint a terepen, pontosan tudja, hogy a helyzet szó szerint életveszélyes volt. A nyolcvan-száz éves tölgyek, bükkök, a vaskos fém villany- és bivalyerős fa távközlési oszlopok, strapabíró üvegszálas vagy ujjnyi vastag rézvezetékek szerkezete akképp omlott össze, tört ripityára, szakadt darabjaira, mint ahogy az ember az ételt a szájában összemorzsolja.

Most, hogy túljutottunk a nehezén, s lassan mindenütt lesz végre internet, telefon, hálózati áram, érdemes egy pillanatra megállni, és elmerengeni honfitársainkon, akik testi épségüket, életüket nem kímélve dolgoztak azért, hogy egy-egy csúcson álló távközlési toronyban legyen villany. Az ugyanis létszükséglet manapság, mert ha ez nincs, akkor a mentőket, tűzoltókat, rendőröket, katasztrófavédőket, de még a nagymamát sem lehet elérni. Igaz, ami igaz, itt-ott ugyan automatikusan pöfögött-remegett az aggregátor, amely termelt némi áramot, de amikor kiürült az üzemanyagtartály, a gép leállt, s onnét csak a nagy hidegben rohamosan csökkenő teljesítményű akkumulátorok szolgáltattak energiát – nem sokáig. Utána pedig középkori csend és sötétség borult az egyes tornyok ellátási körzetébe eső éterre.

Van nekem egy barátom, kiszervezett kölcsönmunkás egy nagy távközlési vállalatnál. Nos, ő kedden délután, azaz pont a legnagyobb vészhelyzet idején elindult gyalog, hogy az ismeretlen okból bedöglött aggregátort újraindítsa. Ugyan sikerrel nem járt, mert a hiba elhárítása meghaladta a lehetőségeit, de legalább megpróbálta – azért, hogy a megye felében a mentők, a tűzoltók, a rendőrök és a katasztrófavédők tudjanak másokon segíteni.

Én már megköszöntem önzetlen munkáját – jó lenne, ha a hivatal is csatlakozna hozzám.