Vélemény és vita
Kokainos ejnye-bejnye
Hogy a rendszerváltozás időszaka meddig tart, azt lehetetlen megmondani.
Egy emberöltő, nagyjából húsz-huszonkét év, biztosan kevés rá. Tán még kettő sem elegendő. Magam azt szoktam mondani, akkor jön el az idő, amikor végképp sikerül levetkőzni a Kádár-kor Keserűné-effektusát.
Keserű Jánosné könnyűipari miniszter a nyolcvanas években a férjétől kapott ajándékba egy „kis Polskit”, gyorsan meg is szerezte a jogosítványt, és rögtön beült a volán mögé. No, ezt nem kellett volna! A Farkasréti temető bejáratánál lévő zebránál ugyanis eltévesztette a pedált, fék helyett a gázba taposott. Egy embert halálra gázolt. Az eset borzasztó kínos volt, az újságok persze nem kürtölték világgá a kis közlekedési malőrt, a szocialista vezető nimbuszán még csorba esett volna, ráadásul az elgázolt áldozat a temető igazgatója volt, régi kommunista, egyik kovácsa a Gömbös-szobor felrobbantásakor használt robbanószerkezetnek, s a hősi tett miatt a Lenin Intézetig meg sem állt.
Mit tegyen ilyen helyzetben a kommunista igazságszolgáltatás?
Végül a minisztert – a szocialista erkölcs normái szerint – harmincezer forintra bírságolták, a temetőigazgató meg a munkásmozgalom hősi halottja lett, szépen eltemették. Az élet ment tovább.
Ha valami nem változott az elmúlt huszonöt évben, az éppen az „élet megy tovább” mentalitás. Ma éppúgy van egy kör – legyen az politikus, ismert vállalkozó, bankár, színész vagy sportoló, sőt újabban már a médiából jól ismert celeb –, aki, ha botlik, ha összeütközésbe kerül a törvénnyel, akkor nem tud vele igazán mit kezdeni a demokrácia jogrendszere. Rendőr, ügyész keze-lába sokszor remegni kezd – kutatás állapította ezt meg a kriminalisztikai intézetben –, és persze azonnal jönnek a mentegetők is, „hjaj, most mi lesz”.
Annak idején, amikor a hetvenes években két ismert válogatott labdarúgó feleségét és barátnőjét áruházi tolvajláson érték Londonban, és az angol sajtó eléggé el nem ítélhetően meg is szellőztette az ügyet, idehaza a fél központi pártvezetés azon dolgozott, csak meg ne tudják az emberek.
Most meg ott tartunk az éppen aktuális kokainos ügyünk kapcsán, hogy a rendőrség már vizsgálja az iratokat, de még nem nyomoz a kokaint fogyasztó két válogatott kajakos, Csipes Tamara és Dombvári Bence ellen. Így szóltak az első nagyon diszkrét hírek. A szövetség elnöke is azonnal mentegetni kezdte a sportolókat, „nem tűnt komolynak az ügy”, magyarázkodott. Persze azonnal fölröppentek hírek kólába kevert dizájner drogokról is, máshogy nem is történhetett. Az illetékesek, mint egykoron az illetékes elvtársak, pusztán „szabálytalanságról” beszéltek, kicsit polemizálva, kinek is kellene feljelentést tennie a legkeményebb drogok fogyasztása miatt. Hogy Magyarországon a kokain birtoklása, fogyasztása, előállítása és kereskedelme bűncselekmény, és az ügyet ennek tükrében kellene kezelni, ilyenről sokáig
szó sem volt. Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy a két fiatal magyar sportolóra most aztán kiabáljunk kígyót-békát, emeljük fel mutatóujjunkat erkölcsi prédikációt tartva, vagy épp javasoljuk száműzetésüket a Gulagra, esetleg küldjük őket máglyára, mert méltatlanná váltak az ország képviseletére. De ez az előre mentegetés, a kibúvás és kiskapukeresés döntően a kommunizmus szánalmas – mindmáig leküzdhetetlen és levetkőzhetetlen – örökségének tűnik.
A nyugati világban sem gömbölyű minden, de azért vannak íratlan és írott szabályok, és főleg elvek, ha ilyen baleset történik. Amelyek védik a jó hírnevet, ha úgy tetszik, magát a „brandet”. Ezeknek a szabályoknak jellemzően közös nevezőjük, hogy az ismert emberekkel szemben a törvény is szigorúbban ítél, a közerkölcs is ridegebb. A példakép dolga ugyanis a példaadás. Ha meg nincs példaadás, még a bálvány is ledől. A megbocsátásnak is tisztább a logikája.
Egy híres francia sportoló, Eric Cantona például jelentős szerepet játszott a kilencvenes években a Manchester United feltámadásában, ikon volt a klubnál, megválasztották az évszázad játékosának, a United-drukkerek a máig „King Eric”-ként (Eric király) emlegetik. De amikor 1995-ben egy karaterúgással letaglózott egy nézőt a lelátón, kilenc hónapra azonnal eltiltották, és két hét börtönbüntetésre ítélték, amit végül százhúsz óra közmunkára változtattak. Nem emlékszem rá, hogy bárki is a Buckingham-palotába szaladt volna, ne tegyenek már ilyet Eric királlyal, de arról sem olvastam tavaly, hogy a futballvébén ellenfelébe beleharapó, és emiatt négy hónapra mindennemű sporttevékenységtől eltiltott Luis Suárez ügyében Uruguay köztársasági elnöke a FIFA székhelyén kért volna audienciát.
A múlt században a földkerekség legjobb női úszója, az ausztrál Dawn Fraser három egymást követő olimpián nyerte meg a száz méter gyorsot, mégis tíz évre eltiltották, mert a tokiói győzelme utáni éjjelen örömében átúszta a császári palota csatornáját, s aztán elcsent egy japán zászlót.
Minálunk a drogot fogyasztó Császár Előd popénekes a Szilágyi Erzsébet fasorban száz kilométeres sebességgel hajtott bele egy rendőrautóba, egy ember halálát okozva. Felfüggesztett szabadságvesztéssel megúszta. Csak egy kisgyermek vesztette el az apját. Egy harmincas asszonyka meg özvegy lett. Császár a mai Keserű Jánosnénk.
Ha csak az egyetlen lenne.