Klímafüggöny

Ne gondoljanak holmi high-tech módra felszerelt gyűjtőpontra – az egész abból állt, hogy az ott szolgálatot teljesítő fiatal erdőőr, esetleg a felesége vagy a lánya-fia naponta nyolcszor leolvasta, és egy könyvbe bejegyezte a fára függesztett hőmérő, a házfalra görbe szögre akasztott barométer és a gyepre kitett esőgyűjtő és hómagasság-mérő által mutatott adatokat. Plusz-mínusz egy-két óra nem számított, az éjféli információt olykor hajnali kettőkor iktatták, de az sem okozott galibát, ha a családtagok helyett a sógor vagy a koma látta el ideiglenesen a műszerek körüli teendőket. Amikor a havi könyv betelt, akkor azt beküldték Budapestre, a Kitaibel Pál utcába – ahonnét szorgalmukért cserében csekélyke bérezésben részesültek. Az országos – mert hogy az volt – leolvasó rendszer rossz-kúti észlelőeleme – ha jól emlékszem – 1932-től 1978-ig működött, s még a háború sem tudta megakasztani a munkát. Igaz, a dúlásos hónapokban rótt sorokat csak 1945 nyarán postázták a központba, de akkor lelkiismeretesen elküldtek mindent egy, a módszeres alapossággal szétlőtt fővárosba élelmiszert ruhára, iparcikkekre csereberélni induló gazdával.

Az öreg „meteorológus” erdőőrt a nyolcvanas évek végén ismertem meg. Sokat beszélt arról, hogy szerinte ez a világ már nem olyan, amilyennek lennie kellene. Elromlott az időjárás, kevesebbet esik, a hóból csak mutatóba hullik, továbbá a meleg is ütősebb, mint a harmincas-negyvenes években volt. A vén jáger nem a vakvilágba beszélt: amikor ugyanis hajdani otthonát szétborogatták, és pluszjövedelmet hozó dolgát a gépesítés okán megszüntették, akkor ő csak úgy, megszokásból tovább tárazta az információkat. Hajlott szélű kockás füzetbe, gyöngybetűkkel, mint a szerzetesek.

S e sorok tényleg világosan mutatták, baj van. Ahogy mondani szokás, nem kicsi.

Kevéssé kell erről beszélni, legyen elég mutató a hótakaró a hegyen. Ez 1932-től 1956-ig esztendőnként átlagosan 101 napot maradt fönt egyben és összefüggően a csúcson, míg ez a napszám a nyolcvanas évekre leapadt hetvenre – ma pedig alig harmincöt-negyven között járunk. Durván hat évtized – durván hatvan nap mínuszban. Eléggé riasztó.

Most, hogy Párizsban végre összegyűltek a világ vezető hatalmainak képviselői, az ember – hiszen ezért ember – elkezd reménykedni. Pont mint a legutóbbi, riói – és persze eredménytelen – randevú előtt. Neves tudósok szokták mondani, négy-öt év nagy idő egy ember életében, míg a bolygónkéban ezred másodpercként sem értelmezhető. Nekünk, pár milliárdunknak, kollektíve mégis sikerült elérni, hogy néhány tucat hónap, azaz milliomod másodperc alatt látványosan tovább amortizáljuk a Földet. S ha ebben az iramban űzzük ezt – a csak a bolondok és a multik által kilóra megvásárolt „tudósok” számára nem létező – öngyilkos kimenetelű sportot, akkor húsz, legfeljebb harminc esztendővel odébb egy minősíthetetlen küllemű és állagú trágyahalom alján találjuk magunkat. Ahol nagyon kevés lesz az élelem, a tiszta víz, az elolvadt jég nyomán kiáradó tengerek okán a szabad hely és a még éppen elviselhető klímájú terület. Ugyanakkor kapunk majd cserébe dögivel ezernyi háborús konfliktust, a csökkenő javak nyomán beálló népirtásokat, nyomort, továbbá napi szintű, ezreket érintő szomj- és éhhalált. No meg szennyárszerű migrációt, affélét, ami a 2015-ös kezelhetetlen méretű folyamot „fényévekkel” túlszárnyalja.

Ott ugyanis óceánnyi dollárért-euróért-fontért-jüanért sem fognak helyben maradni a népek, ahol hőség, kiszáradt vetés, elapadt kutak és korgó gyomor az úr, ameddig a szem ellát. A pusztákká váló részekről a népek felkerekednek, és elveszik az ételt-italt attól, akinek éppen van. Ez nem túl bonyolult felállás, mert amióta ember az ember, így járja. S ha az érintett nem kíván osztozni, mert neki is csak alig jut – de kár folytatni…

Fentebb azt írtuk, reménykedünk. Paradoxon, de okot ad(hat) az optimizmusra például az, hogy Pekingben nem látni az eget, a tengerpartot száz kilométereken át mérgező alga borítja, s a halászhajóknak mindenütt egyre messzebb kell menniük a partoktól a betevőt jelentő halért. Paradoxon, de okot ad(hat) az optimizmusra az Egyesült Államok egyre fogyó házi méh állománya, a laborokban kotyvasztott GMO-szemét tízezer hektáros terméketlensége vagy az éhséglázadások embergyilkos tébolya.

Pár napja az őrület tombolt Párizsban – ma a remény miatt figyelünk rá. Céltalan, nyersen fogalmazva, bűn lenne áltatni magunkat: ha az egybegyűlt politikusok és tudósok nem jutnak közös nevezőre, akkor befellegzett. Nem azért, mert mi mondjuk – hanem mert a tények ezt világosan jelzik. Persze a látványos és kellemetlen záróakkord még csöppet odább lesz, de innét tekintve száz év múlva már borítékolhatóan összeér a függöny.

S nem lesz majd senki, aki e véget megtapsolja.