Vélemény és vita
Klaus és a népvándorlás
Menjünk egy kicsit vissza az időben. Ha emlékszünk még, tavaly igen hangzatos ígéretektől zengett az ellenzék, különösképpen a felhangosított hódmezővásárhelyi „siker” miatt
Mindig szerettem Prágát: 1955-ben kamaszként láttam először. Még éltek ott rokonok, de aztán unokafivérem 1968-ban végleg búcsút mondott a szocializmusnak. Sétáimat a várban kezdtem, amelyben a Habsburgok előtt cseh, lengyel, magyar királyok uralkodtak, hogy aztán a Vencel tér forgatagában fejezzem be, amely neonfényeivel a Rákosi-féle nyomasztóan szürke Budapesthez képest Nyugatnak tűnt. Később a husáki időkben sörözni jártunk át egy-egy éjszakai vonattal, s szerencsém is volt, hogy több ízben hungaricát, magyar vonatkozású dokumentumokat kutathattam a cseh levéltárakban.
A levéltárak a belügyhöz tartoztak; a csehszlovák központi levéltár portáján az egyenruhás ifjú portásnőnek igen jól állt a derekán a kicsiny női pisztoly. Trebonban, a Habsburg-birodalmat irányító Schwarzenbergek egykori archívumában – már közel a husáki végjátékhoz – a cseh kollégákkal arról beszélgettünk, hogy bár politikai síkon mi jóval előbbre vagyunk, ám egy várható összeomlás után ők jóval kisebb adósságállományuk révén sokkal kedvezőbb helyzetbe kerülnek.
Ebben az időben Václav Klaus a csehszlovák akadémia gazdasági előrejelző intézetének élén dolgozott. Nemcsak a tervgazdálkodás összeomlásának mikéntjét vizsgálták ott, de jól ráláttak azokra a burkolt ideológiákra is, amelyek alapján Nyugaton az új Európát fel akarták építeni. A bársonyos forradalmat követően hosszú miniszterelnöksége idején, majd a köztársaság elnökeként Klausnak végig Jiri Weigl volt a bizalmi embere, akivel 2015-ben Népvándorlás címen közös tanulmányt jelentetett meg a migrációs válságról, amelynek utolsó fejezetében elsőként fejtették ki, hogy a tömeges migráció csak ürügy a növekvő brüsszeli centralizáció könyörtelen végrehajtására.
A könyvecskét szinte változtatás nélkül ma is ki lehetne adni, annyira pontosak a diagnózisai. Talán a legfontosabb az, hogy a migráció nem a Közel-Kelet vagy Észak-Afrika embertömegeinek feltartóztathatatlan nyomása, hanem Európáé, Brüsszelé ránk: a brüsszeliták ugyanis a „Wander-Mainstreaminggel” fenekestül fel akarják fordítani a kontinens hagyományos rendjét. (Klaus „lázadását” sokkal inkább tolerálták, mint Orbánét. Ebben az egy ideig külügyminiszterséget is vállaló Karel von Schwarzenberg herceg tekintélye és a Hradzsin előkelő, a régi időket idéző világa is közrejátszhatott.)
A bevándorlók – szögezi le a két szerző – válságot fognak kirobbantani. És ennek a válságnak puszta retorikával kísért „megoldása” lesz az indok arra, hogy az elit a pénzgazdálkodásban és a döntéshozatalban minden nemzetállami funkciót felszámoljon. Nem másról van tehát szó, mint a folyamatos központosító és egységesítő törekvések felgyorsításáról. Ezt az euró körül kirobbanó krízis és a görög adósság kezelése is jól mutatta. Minden új „társadalmi betegség” ellenszere a megszorítás lesz, amit a „még több Európát” szlogennel fejeznek ki, azaz a még több Európa valójában a még kevesebb demokráciát jelenti. (Például a népszavazás alkotmányos jogának megvonását is igen szorgalmazzák, nem is beszélve a nemzetállam mielőbbi felszámolásáról. A népet – lásd az új, Rómát idéző népvándorlást – le lehet cserélni: erről viszont már szólhat egy kötelező referendum.)
Az Európát uraló, Jean-Claude Juncker és Angela Merkel képviselte mainstream gyanússá tesz minden gondolkodást a migrációról és az eddigi befogadó kultúra jogszerű voltának megkérdőjelezéséről. Például Merkel asszony 2015-ben a Bundestag megkérdezése nélkül döntött több mint egymillió migráns befogadásáról, azaz megsértette a német alkotmányt.
Az utcai terror költségei – lásd a párizsi fekete pénteket – írja még nem minden cinizmus nélkül Klaus, az „Európa projekt” költségeihez írandók, s Merkelt parafrazálja, hogy: „Mindenek előtt fontos, hogy ne veszítsük el az idegeinket.” Groteszk, világtól idegen nyelvezeten szól hozzánk a média: „Továbbra is úgy kell cselekednünk, mint eddig, különben egy kemény fellépés a terroristák győzelme lenne.”
(Megjegyzem: a hetvenes években a szociáldemokrata Helmut Schmidt kancellárként nem tárgyalt a terroristákkal s végül erővel megtörte őket. Igaz, a médiacsinálók azóta külön kaszttá fejlődtek. Önzésük nem ismer határt.)
Az európai nyilvánosság és a józan ész egészen mást akar, mint a kormányon lévő politikus elit – írták joggal a szerzők a Willkommenskultur fényes napjaiban. Az elit a földrészünkre zúduló emberáradatot „szabályozni”, legalizálni és letelepedésüket adminisztratív eszközökkel is könnyíteni akarja. (Lásd a legutóbbi ENSZ-rezolúciót a migráció emberi jogként kezeléséről.) A közös menekültpolitikára tehát határozott NEM-et kell mondanunk. Ha az európai határok továbbra is Merkel és Juncker „kezében maradnak”, akkor utolsó reményünk csak az lehet, hogy legalább a saját határainkat megvédjük – így Klausék. „Szuverenitásunk semmiféle gyengítését nem fogadhatjuk el, különben is, ezzel kapcsolatban túl sok rossz tapasztalatunk volt az orosz uralom alatt. Eddig is sok volt a halottunk.”
Mindez íródott 2015-ben, negyed századdal az oroszok kivonulása után, s egyik 2016-os példánya egy lipcsei könyvkosárból hozzám is eljutott. Így átadhattam magam annak az élvezetnek, hogy lássam, miképp forog a történelem kereke.
A levéltárak a belügyhöz tartoztak; a csehszlovák központi levéltár portáján az egyenruhás ifjú portásnőnek igen jól állt a derekán a kicsiny női pisztoly. Trebonban, a Habsburg-birodalmat irányító Schwarzenbergek egykori archívumában – már közel a husáki végjátékhoz – a cseh kollégákkal arról beszélgettünk, hogy bár politikai síkon mi jóval előbbre vagyunk, ám egy várható összeomlás után ők jóval kisebb adósságállományuk révén sokkal kedvezőbb helyzetbe kerülnek.
Ebben az időben Václav Klaus a csehszlovák akadémia gazdasági előrejelző intézetének élén dolgozott. Nemcsak a tervgazdálkodás összeomlásának mikéntjét vizsgálták ott, de jól ráláttak azokra a burkolt ideológiákra is, amelyek alapján Nyugaton az új Európát fel akarták építeni. A bársonyos forradalmat követően hosszú miniszterelnöksége idején, majd a köztársaság elnökeként Klausnak végig Jiri Weigl volt a bizalmi embere, akivel 2015-ben Népvándorlás címen közös tanulmányt jelentetett meg a migrációs válságról, amelynek utolsó fejezetében elsőként fejtették ki, hogy a tömeges migráció csak ürügy a növekvő brüsszeli centralizáció könyörtelen végrehajtására.
A könyvecskét szinte változtatás nélkül ma is ki lehetne adni, annyira pontosak a diagnózisai. Talán a legfontosabb az, hogy a migráció nem a Közel-Kelet vagy Észak-Afrika embertömegeinek feltartóztathatatlan nyomása, hanem Európáé, Brüsszelé ránk: a brüsszeliták ugyanis a „Wander-Mainstreaminggel” fenekestül fel akarják fordítani a kontinens hagyományos rendjét. (Klaus „lázadását” sokkal inkább tolerálták, mint Orbánét. Ebben az egy ideig külügyminiszterséget is vállaló Karel von Schwarzenberg herceg tekintélye és a Hradzsin előkelő, a régi időket idéző világa is közrejátszhatott.)
A bevándorlók – szögezi le a két szerző – válságot fognak kirobbantani. És ennek a válságnak puszta retorikával kísért „megoldása” lesz az indok arra, hogy az elit a pénzgazdálkodásban és a döntéshozatalban minden nemzetállami funkciót felszámoljon. Nem másról van tehát szó, mint a folyamatos központosító és egységesítő törekvések felgyorsításáról. Ezt az euró körül kirobbanó krízis és a görög adósság kezelése is jól mutatta. Minden új „társadalmi betegség” ellenszere a megszorítás lesz, amit a „még több Európát” szlogennel fejeznek ki, azaz a még több Európa valójában a még kevesebb demokráciát jelenti. (Például a népszavazás alkotmányos jogának megvonását is igen szorgalmazzák, nem is beszélve a nemzetállam mielőbbi felszámolásáról. A népet – lásd az új, Rómát idéző népvándorlást – le lehet cserélni: erről viszont már szólhat egy kötelező referendum.)
Az Európát uraló, Jean-Claude Juncker és Angela Merkel képviselte mainstream gyanússá tesz minden gondolkodást a migrációról és az eddigi befogadó kultúra jogszerű voltának megkérdőjelezéséről. Például Merkel asszony 2015-ben a Bundestag megkérdezése nélkül döntött több mint egymillió migráns befogadásáról, azaz megsértette a német alkotmányt.
Az utcai terror költségei – lásd a párizsi fekete pénteket – írja még nem minden cinizmus nélkül Klaus, az „Európa projekt” költségeihez írandók, s Merkelt parafrazálja, hogy: „Mindenek előtt fontos, hogy ne veszítsük el az idegeinket.” Groteszk, világtól idegen nyelvezeten szól hozzánk a média: „Továbbra is úgy kell cselekednünk, mint eddig, különben egy kemény fellépés a terroristák győzelme lenne.”
(Megjegyzem: a hetvenes években a szociáldemokrata Helmut Schmidt kancellárként nem tárgyalt a terroristákkal s végül erővel megtörte őket. Igaz, a médiacsinálók azóta külön kaszttá fejlődtek. Önzésük nem ismer határt.)
Az európai nyilvánosság és a józan ész egészen mást akar, mint a kormányon lévő politikus elit – írták joggal a szerzők a Willkommenskultur fényes napjaiban. Az elit a földrészünkre zúduló emberáradatot „szabályozni”, legalizálni és letelepedésüket adminisztratív eszközökkel is könnyíteni akarja. (Lásd a legutóbbi ENSZ-rezolúciót a migráció emberi jogként kezeléséről.) A közös menekültpolitikára tehát határozott NEM-et kell mondanunk. Ha az európai határok továbbra is Merkel és Juncker „kezében maradnak”, akkor utolsó reményünk csak az lehet, hogy legalább a saját határainkat megvédjük – így Klausék. „Szuverenitásunk semmiféle gyengítését nem fogadhatjuk el, különben is, ezzel kapcsolatban túl sok rossz tapasztalatunk volt az orosz uralom alatt. Eddig is sok volt a halottunk.”
Mindez íródott 2015-ben, negyed századdal az oroszok kivonulása után, s egyik 2016-os példánya egy lipcsei könyvkosárból hozzám is eljutott. Így átadhattam magam annak az élvezetnek, hogy lássam, miképp forog a történelem kereke.