Kívülállók

Sok a kívülálló, az ’56-ot idegennek, távoli eseménynek tekintő ember országunkban. S a vita az egyre furcsább, egyre szomorúbbá váló narratívákról csak az ötven-hatvan év felettiek és a még idősebbek, a seniorok dolga. S a fiatalok? Az áldozatkészség és a személyes kockázat, a vésztörvényszékek és a romantikus munkásember biblikus víziói számukra egy értelmezhetetlen korszakhoz tartoznak. Ironikus, hogy a fiatal nemzedék fejébe legutóbb Gyurcsány Ferenc verette bele azonosító jelvény nélküli rendőr cohorsaival tíz évvel ezelőtt azt, hogy milyen volt a Kádár-korszak indulása, amikor csehszlovák gumibotokkal a pufajkások a fél országot végigverték.

Félelmes pillanat volt. S még félelmetesebb, ahogy a rendszerváltoztatás után a formálódó politikai osztályok a tanári testületek liberális individualizmusára hagyták ötvenhat oktatását, és szemet hunytak a forradalom ötvenedik évfordulóján a nyílt erőszak fölött.

Pedig lett volna mit oktatni a magyarok októberéről. Például azt, hogy ötvenhat volt az utolsó klasszikus forradalom, lévén, hogy a társadalom minden osztálya és rétege részt vett benne. Katonai értelemben is egy történelmi kort zárt le: utoljára győztek barikádharcosok reguláris hadoszlopok ellen, úgy, mint ezt a francia forradalmak kapcsán okítjuk. S ott volt a tulajdon (marxi) forradalma is: az önelégült pártbürokrata kezéből a munkástanács kivette az állami tulajdon feletti rendelkezési jogot. A kisembernek is lehetnek csalóka vágyálmai: általa legyen ellenőrzött a nagyüzem, és mellette hadd virágozzanak a kisvállalkozások.

Nem véletlen, hogy Kádárék a munkástanácsokat üldözték és törték meg a legkegyetlenebbül. Az ellenforradalmár – s ezt az 1958-ban kivégzett Szilágyi József, a Nagy Imre-per „elkülönített” vádlottja ki is mondta – Kádár volt. (S bár a szovjet birodalom delelőpontján vagyunk, a Vörös Hadsereg második támadása után Kádárék első röplapja még a forradalom jogosságáról beszél.) Borsody István emigráns történész tollából 1960-ban jelent meg A zsarnokság diadala. A könyv Közép-Európa történetét tárgyalta a Nagy Háború végétől az 1960. évi hidegháborús patthelyzetig.

A magyar forradalmat taglaló részben Borsody kifejtette, hogy annak fő erejét az ipari munkásság és a népi származású friss értelmiség adta. Ezt a tényt – állapította meg – csak vonakodva vagy egyáltalán nem értették meg a Nyugat liberálisai, akik baloldaliságukból fakadóan mindent az ország „reakciós” múltjából akartak levezetni. (De az ellenkező, a reformkommunista vonal is problematikus szál: az ötvenhatos írószövetségben a nyugati szemtanú, Balog Bain szerint nagyobb izgalmat váltott ki Háy Gyula október 25-re tervezett színdarabja, mint a szegedi egyetemisták tizenhat pontja. Kérdésére, hogy nem csúszik-e ki az írók kezéből a forradalom, megnyugtatták, hogy szó sem lehet róla, és a színielőadásra két jegyet nyomtak a markába. Pedig másnap nem a reformkommunista, hanem az új, a népi értelmiség és a fiatal munkás lépett fel a vér áztatta történelmi színpadra.) Keserű tény, hogy a magyar önérzet mélypontján, ötven év múltán, a gyurcsányi években az európai értékekért elég visszafogottan kiálló parlamenti ellenzéknek is hasonló vádakkal, a reakciós múlt felidézésével kellett szembenéznie a nyugati média részéről.

Hugh Seton Watson, az ifjabb, tisztességesebb volt, mint a Nyugat balosai. Apjától – akinek nagy szerepe volt Közép-Európa és a történelmi Magyarország feldarabolásában – mondhatni örökölte a térség beható ismeretét: része volt például a titói különút alakításában. Nagy Imre és társai kivégzése után, 1958 augusztusában az Encounter hasábjain Nagyék két alapvető tévedéséről beszélt, ami megpecsételte sorsukat. Az egyik, hogy letértek a szovjet vezetés alapdogmájának helyi értelmezésében az 1917 és a Szovjetunió kitűzte forradalmi útról, s így moszkvai szemmel objektíven „ellenforradalmárok, fasiszták, reakciósok, árulók” lettek. A másik – amit ma Nagy Imre utolsó rádióbeszédéből a médiában nap mint nap hallunk – a „csapataink harcban állnak” kitétel.

A szovjet doktrína szerint kétfajta háború van, a jogos és a jogtalan – így Watson –, jogos és igazságos pedig az, amit a Szovjetunió vagy valamelyik szövetségese folytat a nemzetközi proletariátus érdekeinek és a nemzeti függetlenség követelményeinek megfelelően. A grúz vagy üzbegisztáni függetlenségi mozgalmak viszont ellenforradalmak, a Szovjetunió elleni harc pedig egyenesen az emberiség ellen folytatott háború.
„Mindazok, akik háborút folytattak a Szovjetunió ellen és szovjet fogságba estek, életükkel fizettek ezért. Bárdossy László és Ion Antonescu a polgári erkölcs értelmében nem volt háborús bűnös, de Moszkva ragaszkodott kivégzéséhez. Sok magyar és román főtiszt, akinek egyetlen bűne az volt, hogy harcolt a szovjet hadsereg ellen, ugyanerre a sorsra jutott. Logikus volt, hogy Nagyra és Maléterre ugyanezt az elvet alkalmazzák” – szögezte le Watson.

Ha ma egy magyar történész Nagyék sorsát Bárdossyékkal így kapcsolná össze, a bűnösségünket újra és újra a fejünkre olvasó honi liberális és balos szekták minden átkát a fejére zúdítanák. Pedig nem ártana kibeszéletlen történelmünk kapcsán a Gyűjtő kisfogházának mártírjai után a Markó utcai Népbírósági Börtön foglyairól is szót ejteni. Történészek és kívülállók füttykoncertjében beszélni a magyar jellem mikéntjéről, miértjéről és a bűnbeesésről.