Vélemény és vita
Kivétel nélkül
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár segély, akár eltűrt bűnözés formájában akármilyen védelmi pénzt fizessünk azért, amit a társadalom minden más tagjától „ingyen” várunk el
Megöltek egy borászt. Nem borász volt, szüreteléssel foglalkozó alkalmazott. Borsodi cigány maffiózók voltak. Nem, hanem szabolcsi vendégmunkások. Behajtani tilos táblán mentek be, abból lett a balhé. Nem, mert már a kocsmában összeszólalkoztak.
Ezernyi találgatás és félinformáció látott napvilágot a badacsonyi brutális lincselés kapcsán, voltak, akik második Olaszliszkát emlegettek, mások szerint csak „hagyományos” szüreti verekedés történt, amely balul sült el. Természetesen órákon belül politikai síkra terelődött az ügy, Toroczkai László máris beállt pózolni a bűnözőket a rendőrség kiérkezéséig visszatartó biztonsági őrökkel, a település önkormányzata lázas pótcselekvésbe kezdett, és megjelentek a médiamunkások is a helyszínen. Az Index „alvilági forrásai” (becsülendő, amikor valaki deklaráltan beszámol ilyen jellegű kapcsolatairól) szerint az elkövetőknek nem volt kapcsolódásuk bűnszervezetekhez, egyszerű építkezési munkások voltak az ország keleti feléből, amely paraméterek ugyancsak valószínűsítik a roma származást, vagy legalábbis ilyen szocializációs közeget.
A részletek ismeretének hiányában persze mindez csak feltételezés, ahogy az a forgatókönyv is, amelyet hasonló, de szerencsére csak néhány pofonnal záruló esetek szemtanújaként magam is valószínűsítek. Egyrészt az otthonuktól távol dolgozó, hagyományos közegükből talán először kilépő fiatal férfiak nem tudtak mit kezdeni a polgári borfalu okozta kultúrsokkal; valószínűleg viselkedésükkel – jellemzően: hangoskodás, köpködés, kötekedés – is kilóghattak az őshonos közösségből, amivel valószínűleg kiérdemelték a helybeliek görbe tekintetét, beleértve az igényes turisták pénztárcájára utalt vállalkozókat és azok alkalmazottait. Feltehetőleg ebből pattanhatott ki a konfliktus, amelyben mindenki vérmérséklete és saját közegéből hozott mintái alapján vette ki a részét: az áldozat a szabályok betartására szólította fel a behajtani tilos táblát figyelmen kívül hagyó elkövetőket, azok meg kiszálltak az autóból, hogy megmutassák, ők is vannak akkora legények, mint a helyiek.
A motiváció mindeddig érthető, ahogy a szabolcsiak frusztrációja is, ami viszont érthetetlen, hogy létezik Magyarországon olyan szociokulturális közeg, amelyben elfogadott dolog, hogy egy ilyen konfliktus nemhogy verbális szinten nem áll meg, de még az sem elég, ha valaki leveri a földre a másikat: még ott is ütni, rúgni kell, halálig. Félreértés ne essék, nemcsak a cigányok egy része érintett, hanem az utcai szlengben fehércigányoknak nevezett, grammra ugyanolyan szocializáción átesett emberek is. Pár hete írt a 444 arról a fiatalemberről, akit a borsodi Putnokon öltek meg, mert „nagyképűsködött”. Szabályosan kivégezték, ugyancsak holmi törzsi vagy bandalogika alapján. A vádlottak padján két fiatal férfi ült, az egyikről hátulról is remekül meg lehetett állapítani, hogy roma származású, s szinte világított mellette a másik vádlott hófehér bőre. Ötven-ötven százalék, mondhatnánk, csakhogy az ország etnikai megoszlásához képest még ez is óriási többlet, amit egyébként a mindennapok embere a saját bőrén érezhet.
Az eset után egy kéthetes intervallumban magam is elkezdtem megfigyelni, kik a jellemző rendbontók. A munkahelyem és az otthonom közötti útszakasz egyébként átlagos, vagy annál legfeljebb kicsit rosszabb környékeken halad át: Pestszentlőrinc és Zugló vasútállomás között ingázom, ha egyéb kitérőt nem teszek, és bizony nemritkán látok balhét. Leszögezem előre, komoly atrocitás nem ért, inkább ilyesfélék kerültek a feljegyzésbe: augusztus huszonnégy: egy roma tinédzser a metrón mellém ült, provokatívan belebámult az arcomba, majd az ölemben lévő laptopot mustrálgatta, szándékosan lökdösve a térdemet az övével, miközben három társa néhány méterről figyelt, hogy reagálok-e a belekötési kísérletre. Augusztus huszonkilenc: két nagydarab cigány férfi kéregetett erőszakosan a külső Üllői úti Spar előtt, és anyázva és fenyegetőzve egészen a bolt belső ajtajáig követett egy alacsonyabb idős embert, aki nem volt hajlandó adni nekik pénzt. Augusztus harminc: három roma tinédzser bokszbemutatója a metrón, annak hangos találgatásával, hogy az utazóközönség mely tagjának lenne kedve velük kiállni. Voltak persze még apróságok: telefonról üvöltetett zene a buszon, lopási tippek megosztása szégyenérzet nélkül ugyancsak a buszon, egymás fenyítése a metróaluljáróban, illetve a BKV-automatában jegyet vásárlók zaklatása pénzszerzés céljából. Ez pontosan hét incidens volt két hét alatt, amelyből háromnál legalábbis az emberi méltósága sérült az áldozatoknak – az, amely fordított esetben mindig olyan rendkívül fontos szokott lenni –, de az ennek megőrzése érdekében felvállalt konfliktus könnyen végződhetett volna úgy, mint a badacsonyi tragédia.
Millióssá duzzadt már az a tömeg, amelyet se közösségnek, se etnikumnak nem lehet nevezni a hagyományos értelemben – ezt nyugodtan az orra alá lehet dörgölni bármelyik liberális megmondóembernek, aki a magyar önazonosságtudat mibenlétének kérdésével csuklóztatja vitapartnereit, miközben a cigány identitást bemondásra késznek veszi. Ezt a tömeget mind a jobb-, mind a baloldal gyerekként kezeli. Csak éppen a jobboldal megregulázandó, vásott kölyökként, a baloldal meg amolyan laissez-faire majomszeretettel várja, hogy szeme fénye eldöntse, milyen feltételekkel és hogyan mutatkozik hajlandónak betartani a szabályokat. (A közbeszéd jobbratolódásának egyik előnye, hogy immár lehet beszélni erről a témáról is, az altright vonal dominanciájának hátránya meg, hogy némelyikünk ezt olyan bunkó módon teszi, ahogy a balosok szokták).
Nem csinálok titkot belőle, én inkább az előbbi csoportba tartozom, s azon belül is a tradicionális, konzekvens büntető-jutalmazó rendszerek lelkes hívei körébe. Ugyanis az a meglátásom, hogy nem egy gyerekkel állunk szemben, aki ilyen-olyan csínytevései ellenére alapvetően szeretettel és tisztelettel viszonyul a felnőtt – a többségi társadalom, az állam – felé, hanem egy rendkívül rossz behatásoknak kitett, félig felnőtt kamasszal, aki önmaga ellátására javarészt képtelen, de a jogaival tökéletesen tisztában van, rendkívüli kreativitással játssza ki a szabályokat, s egyszersmind húzza le a szüleit, közben pedig kimondva-kimondatlanul is feltételeket szab azon kötelességei elvégzéséhez, amelyek elsősorban az ő érdekét szolgálnák. Emlékszem, mekkora sivalkodás volt nem csak a Btk. rendpárti reformjainál, mint például a három csapás – egyébként a gyakorlatban hiányosan alkalmazott – elvének vagy a tényleges életfogytiglannak implementálásakor, de a családi pótlék iskolába járáshoz, a segély közmunkához kötésének bevezetése idején is. Mert hát az életkörülményeik és a múltbeli, velük szemben elkövetett bűnökre való hivatkozással egyesek ab ovo szentségtörésnek kiáltottak ki minden regulatív intézkedést.
A tényleges történelmi traumák, az elnyomottságérzet persze lassan gyógyul, de nem gondolom, hogy a 3-as metrón egymásnak lopási tippeket adó protobűnöző tinédzserek karrierjéhez a száz éve elcsattant csendőrpofonok vagy a hetvennégy évvel ezelőtti roma holokauszt adta volna a kezdőlökést, még ha élne bármiféle családi legendárium is ezekről az időkről. S ahogy a csonka családi létért sem szerencsés örök szemethunyással, a felelősség és a tettek következményei alóli felmentéssel „kárpótolni” egy gyereket, ugyanúgy nem válthatók be az egykori sérelmek pozitív diszkriminációra például törvényszegésnél – amennyire tudom, nincs bűnözéshez való jog.
A bajok gyökere azonban a szóban forgó kamasznál az, hogy nem tekinti magát a család részének, és, mi tagadás, a család sem vágyik a társaságára a vasárnapi ebédlőasztalnál. A radikális nagybácsi a sokadik csalódás óta már a puszta látványára allergiás, és legszívesebben leverné a baseballsapkát a kölök fejéről, ha már magától nem jut eszébe levenni a lakásban. A konzervatív anyuka finoman dorgál, vagy épp éles szemmel kutatja a legkisebb pozitív változás nyomait, még meg is dicséri érte a gyereket – mire a liberális nagynéni rászól, hogy ne szégyenítse meg már ezt a fiatal úriembert, meg különben is, miért kellene késsel-villával ennie, hát majd ő eldönti, hogyan eszik. A szoci apuka meg odacsúsztatja a közös kosztkeretből lefaragott zsebpénzt, tessék, fiam, ez neked jár, nem baj, ha eleven vagy, megveregeti a vállát, aztán siet vissza az asztal másik végébe a nagynéni mellé, mert valójában ők sem szívesen ülnek a srác szomszédságában, legfeljebb egy-egy fotó erejéig, amit lehet mutogatni.
S persze a gyerek is tudja, hogy az asztal egyik felén elvárások sorakoznak, a másik felén meg hülyére veszik, de legalább baksist kap érte, ha eljátssza, hogy őszinte törődést kap, és nem vesz tudomást kedves támogatói rejtett fintorgásáról. Nem azért, mert eredendően gonosz vagy lusta lenne, hanem mert az évtizedek óta megspórolt etikai nevelés és a konzekvens visszacsatolási rendszer hiánya azokat a viselkedési formáit tette egyrészt erkölcsileg elfogadhatóvá, másrészt profitábilissá számára, amelyekkel a többségnek kárt okoz. S mivel rendkívül hosszú ideig tömték éppen annyi pénzzel, amennyi sörre, cigire elég volt, hát esze ágában sem volt rászokni a munkára, amely hosszú ideig alig fizetett többet ennél.
Így került abba az önállótlan állapotba, hogy sokszor még akkor is inkább marad a zsákfalujában árokpartot söprögetni közmunkásként (tegyük hozzá, a semminél ez még mindig jobb), ha a mostani konjunktúrában még képzetlen segédmunkásként is három nap alatt megkeresné egy építkezésen a jelenlegi havibérét. De a munka csak egy dolog. Mert hiába indul el az ország másik felébe dolgozni az illető, ha nem hiszi el, hogy a törvény erősebb nála, utoléri és megbünteti, akármekkora legény is, addig mindig elő fognak fordulni hasonló esetek. Addig nincs integráció, amíg a többségi társadalom él félelemben, és nem a bűnözők, s amíg potenciálisan az életét kockáztatja az, aki a szabályok betartására szólítja fel a renitenseket. S egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár segély, akár eltűrt bűnözés formájában akármilyen védelmi pénzt fizessünk azért, amit a társadalom minden más tagjától „ingyen” várunk el. Az, hogy Magyarországon be kell tartani a magyar törvényeket, nem alku tárgya, és nem csak a migránsokra vonatkozik. Hanem az ország tízmillió lakosára is, kivétel nélkül.
Ezernyi találgatás és félinformáció látott napvilágot a badacsonyi brutális lincselés kapcsán, voltak, akik második Olaszliszkát emlegettek, mások szerint csak „hagyományos” szüreti verekedés történt, amely balul sült el. Természetesen órákon belül politikai síkra terelődött az ügy, Toroczkai László máris beállt pózolni a bűnözőket a rendőrség kiérkezéséig visszatartó biztonsági őrökkel, a település önkormányzata lázas pótcselekvésbe kezdett, és megjelentek a médiamunkások is a helyszínen. Az Index „alvilági forrásai” (becsülendő, amikor valaki deklaráltan beszámol ilyen jellegű kapcsolatairól) szerint az elkövetőknek nem volt kapcsolódásuk bűnszervezetekhez, egyszerű építkezési munkások voltak az ország keleti feléből, amely paraméterek ugyancsak valószínűsítik a roma származást, vagy legalábbis ilyen szocializációs közeget.
A részletek ismeretének hiányában persze mindez csak feltételezés, ahogy az a forgatókönyv is, amelyet hasonló, de szerencsére csak néhány pofonnal záruló esetek szemtanújaként magam is valószínűsítek. Egyrészt az otthonuktól távol dolgozó, hagyományos közegükből talán először kilépő fiatal férfiak nem tudtak mit kezdeni a polgári borfalu okozta kultúrsokkal; valószínűleg viselkedésükkel – jellemzően: hangoskodás, köpködés, kötekedés – is kilóghattak az őshonos közösségből, amivel valószínűleg kiérdemelték a helybeliek görbe tekintetét, beleértve az igényes turisták pénztárcájára utalt vállalkozókat és azok alkalmazottait. Feltehetőleg ebből pattanhatott ki a konfliktus, amelyben mindenki vérmérséklete és saját közegéből hozott mintái alapján vette ki a részét: az áldozat a szabályok betartására szólította fel a behajtani tilos táblát figyelmen kívül hagyó elkövetőket, azok meg kiszálltak az autóból, hogy megmutassák, ők is vannak akkora legények, mint a helyiek.
A motiváció mindeddig érthető, ahogy a szabolcsiak frusztrációja is, ami viszont érthetetlen, hogy létezik Magyarországon olyan szociokulturális közeg, amelyben elfogadott dolog, hogy egy ilyen konfliktus nemhogy verbális szinten nem áll meg, de még az sem elég, ha valaki leveri a földre a másikat: még ott is ütni, rúgni kell, halálig. Félreértés ne essék, nemcsak a cigányok egy része érintett, hanem az utcai szlengben fehércigányoknak nevezett, grammra ugyanolyan szocializáción átesett emberek is. Pár hete írt a 444 arról a fiatalemberről, akit a borsodi Putnokon öltek meg, mert „nagyképűsködött”. Szabályosan kivégezték, ugyancsak holmi törzsi vagy bandalogika alapján. A vádlottak padján két fiatal férfi ült, az egyikről hátulról is remekül meg lehetett állapítani, hogy roma származású, s szinte világított mellette a másik vádlott hófehér bőre. Ötven-ötven százalék, mondhatnánk, csakhogy az ország etnikai megoszlásához képest még ez is óriási többlet, amit egyébként a mindennapok embere a saját bőrén érezhet.
Az eset után egy kéthetes intervallumban magam is elkezdtem megfigyelni, kik a jellemző rendbontók. A munkahelyem és az otthonom közötti útszakasz egyébként átlagos, vagy annál legfeljebb kicsit rosszabb környékeken halad át: Pestszentlőrinc és Zugló vasútállomás között ingázom, ha egyéb kitérőt nem teszek, és bizony nemritkán látok balhét. Leszögezem előre, komoly atrocitás nem ért, inkább ilyesfélék kerültek a feljegyzésbe: augusztus huszonnégy: egy roma tinédzser a metrón mellém ült, provokatívan belebámult az arcomba, majd az ölemben lévő laptopot mustrálgatta, szándékosan lökdösve a térdemet az övével, miközben három társa néhány méterről figyelt, hogy reagálok-e a belekötési kísérletre. Augusztus huszonkilenc: két nagydarab cigány férfi kéregetett erőszakosan a külső Üllői úti Spar előtt, és anyázva és fenyegetőzve egészen a bolt belső ajtajáig követett egy alacsonyabb idős embert, aki nem volt hajlandó adni nekik pénzt. Augusztus harminc: három roma tinédzser bokszbemutatója a metrón, annak hangos találgatásával, hogy az utazóközönség mely tagjának lenne kedve velük kiállni. Voltak persze még apróságok: telefonról üvöltetett zene a buszon, lopási tippek megosztása szégyenérzet nélkül ugyancsak a buszon, egymás fenyítése a metróaluljáróban, illetve a BKV-automatában jegyet vásárlók zaklatása pénzszerzés céljából. Ez pontosan hét incidens volt két hét alatt, amelyből háromnál legalábbis az emberi méltósága sérült az áldozatoknak – az, amely fordított esetben mindig olyan rendkívül fontos szokott lenni –, de az ennek megőrzése érdekében felvállalt konfliktus könnyen végződhetett volna úgy, mint a badacsonyi tragédia.
Millióssá duzzadt már az a tömeg, amelyet se közösségnek, se etnikumnak nem lehet nevezni a hagyományos értelemben – ezt nyugodtan az orra alá lehet dörgölni bármelyik liberális megmondóembernek, aki a magyar önazonosságtudat mibenlétének kérdésével csuklóztatja vitapartnereit, miközben a cigány identitást bemondásra késznek veszi. Ezt a tömeget mind a jobb-, mind a baloldal gyerekként kezeli. Csak éppen a jobboldal megregulázandó, vásott kölyökként, a baloldal meg amolyan laissez-faire majomszeretettel várja, hogy szeme fénye eldöntse, milyen feltételekkel és hogyan mutatkozik hajlandónak betartani a szabályokat. (A közbeszéd jobbratolódásának egyik előnye, hogy immár lehet beszélni erről a témáról is, az altright vonal dominanciájának hátránya meg, hogy némelyikünk ezt olyan bunkó módon teszi, ahogy a balosok szokták).
Nem csinálok titkot belőle, én inkább az előbbi csoportba tartozom, s azon belül is a tradicionális, konzekvens büntető-jutalmazó rendszerek lelkes hívei körébe. Ugyanis az a meglátásom, hogy nem egy gyerekkel állunk szemben, aki ilyen-olyan csínytevései ellenére alapvetően szeretettel és tisztelettel viszonyul a felnőtt – a többségi társadalom, az állam – felé, hanem egy rendkívül rossz behatásoknak kitett, félig felnőtt kamasszal, aki önmaga ellátására javarészt képtelen, de a jogaival tökéletesen tisztában van, rendkívüli kreativitással játssza ki a szabályokat, s egyszersmind húzza le a szüleit, közben pedig kimondva-kimondatlanul is feltételeket szab azon kötelességei elvégzéséhez, amelyek elsősorban az ő érdekét szolgálnák. Emlékszem, mekkora sivalkodás volt nem csak a Btk. rendpárti reformjainál, mint például a három csapás – egyébként a gyakorlatban hiányosan alkalmazott – elvének vagy a tényleges életfogytiglannak implementálásakor, de a családi pótlék iskolába járáshoz, a segély közmunkához kötésének bevezetése idején is. Mert hát az életkörülményeik és a múltbeli, velük szemben elkövetett bűnökre való hivatkozással egyesek ab ovo szentségtörésnek kiáltottak ki minden regulatív intézkedést.
A tényleges történelmi traumák, az elnyomottságérzet persze lassan gyógyul, de nem gondolom, hogy a 3-as metrón egymásnak lopási tippeket adó protobűnöző tinédzserek karrierjéhez a száz éve elcsattant csendőrpofonok vagy a hetvennégy évvel ezelőtti roma holokauszt adta volna a kezdőlökést, még ha élne bármiféle családi legendárium is ezekről az időkről. S ahogy a csonka családi létért sem szerencsés örök szemethunyással, a felelősség és a tettek következményei alóli felmentéssel „kárpótolni” egy gyereket, ugyanúgy nem válthatók be az egykori sérelmek pozitív diszkriminációra például törvényszegésnél – amennyire tudom, nincs bűnözéshez való jog.
A bajok gyökere azonban a szóban forgó kamasznál az, hogy nem tekinti magát a család részének, és, mi tagadás, a család sem vágyik a társaságára a vasárnapi ebédlőasztalnál. A radikális nagybácsi a sokadik csalódás óta már a puszta látványára allergiás, és legszívesebben leverné a baseballsapkát a kölök fejéről, ha már magától nem jut eszébe levenni a lakásban. A konzervatív anyuka finoman dorgál, vagy épp éles szemmel kutatja a legkisebb pozitív változás nyomait, még meg is dicséri érte a gyereket – mire a liberális nagynéni rászól, hogy ne szégyenítse meg már ezt a fiatal úriembert, meg különben is, miért kellene késsel-villával ennie, hát majd ő eldönti, hogyan eszik. A szoci apuka meg odacsúsztatja a közös kosztkeretből lefaragott zsebpénzt, tessék, fiam, ez neked jár, nem baj, ha eleven vagy, megveregeti a vállát, aztán siet vissza az asztal másik végébe a nagynéni mellé, mert valójában ők sem szívesen ülnek a srác szomszédságában, legfeljebb egy-egy fotó erejéig, amit lehet mutogatni.
S persze a gyerek is tudja, hogy az asztal egyik felén elvárások sorakoznak, a másik felén meg hülyére veszik, de legalább baksist kap érte, ha eljátssza, hogy őszinte törődést kap, és nem vesz tudomást kedves támogatói rejtett fintorgásáról. Nem azért, mert eredendően gonosz vagy lusta lenne, hanem mert az évtizedek óta megspórolt etikai nevelés és a konzekvens visszacsatolási rendszer hiánya azokat a viselkedési formáit tette egyrészt erkölcsileg elfogadhatóvá, másrészt profitábilissá számára, amelyekkel a többségnek kárt okoz. S mivel rendkívül hosszú ideig tömték éppen annyi pénzzel, amennyi sörre, cigire elég volt, hát esze ágában sem volt rászokni a munkára, amely hosszú ideig alig fizetett többet ennél.
Így került abba az önállótlan állapotba, hogy sokszor még akkor is inkább marad a zsákfalujában árokpartot söprögetni közmunkásként (tegyük hozzá, a semminél ez még mindig jobb), ha a mostani konjunktúrában még képzetlen segédmunkásként is három nap alatt megkeresné egy építkezésen a jelenlegi havibérét. De a munka csak egy dolog. Mert hiába indul el az ország másik felébe dolgozni az illető, ha nem hiszi el, hogy a törvény erősebb nála, utoléri és megbünteti, akármekkora legény is, addig mindig elő fognak fordulni hasonló esetek. Addig nincs integráció, amíg a többségi társadalom él félelemben, és nem a bűnözők, s amíg potenciálisan az életét kockáztatja az, aki a szabályok betartására szólítja fel a renitenseket. S egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár segély, akár eltűrt bűnözés formájában akármilyen védelmi pénzt fizessünk azért, amit a társadalom minden más tagjától „ingyen” várunk el. Az, hogy Magyarországon be kell tartani a magyar törvényeket, nem alku tárgya, és nem csak a migránsokra vonatkozik. Hanem az ország tízmillió lakosára is, kivétel nélkül.