Kísértetes ősz

Hátra-hátranéztek, méregettek, újra meg újra szemügyre vettek. Nem mondom, hogy nem zavart a dolog, a páromnak rémlett, mintha már látta volna valahol az öregurat, nekem fogalmam sem volt, eléggé el nem ítélhető marháskodással mondogattam: biztosan felismertek bennünket. Azután kiderült minden. Az idős férfi kedves mosollyal hozzám fordult, kezet adott, bemutatkozott, és közölte: nemcsak hogy találkoztunk már, de valaha a külvárosban, ahol cseperedtem, a szomszéd házban laktak jó darabig, a sok igen szép rókusi lány közül a leghelyesebbek közé tartozó testvérpár szülei mellett, igaz, később elköltöztek, de jól emlékeztek rám, és már voltak könyvbemutatómon is. És már fel is említődött Edit és Gyöngyi meg az ifjúságom, miközben a derűs őszi estében robogó vonaton Ady borzongatóan félelmetes sorai jutottak eszembe: „kísértetes nálunk az Ősz,/ s fogyatkozott számú az ember,/ s a domb-kerítéses síkon/ köd-gubában jár November”.

Az ember vénségére azt is megtanulja, hogy a kísértetektől egyáltalán nem kell félni. Sőt.

Az ilyen és hasonló találkozások révén elénk került „kísértetek” emberlétünk legmegnyugtatóbb fogódzói közé tartoznak. Olyanok, mint a kétszer kettő józansága: hűvös, üdítő hullámok. Az őszben, a dombok kerítései közé szorított alföldi síkon a ködgubájában ballagó November mellett a varázslatos illatú Tisza partjáról Budapest felé elszáguldó vonatról egy-egy ilyen házaspár segít észrevenni Ady eltévedt örök magyar lovasát, amit a költő egy józan pillanatában aligha véletlenül ajánlott éppen Krúdy Gyulának. Annak az írónak, akinél jobban senki sem ismerte tűnt idők szép fiatal lányait, szerelmes és hűtlen asszonyait és rejtélyesen szomorú férfiúit. Meg ezt a sejtelmesen szépséges magyar világot itt körülöttünk, amely ugyan folyamatosan ritkított bennünket, hogy csak fogyjunk és fogyjunk, egyre tovább – csakhogy a fogyatkozott számú ember, lám, váratlanul-hirtelen mindig képes felmutatni azt, ami időtlenül gyönyörűséges. Amikor elköszöntünk az idős házaspártól, úgy éreztem, nagy, felemelő és mélyen tartalmas élményben volt részem. És egyáltalán nem holmi nosztalgiázás, merengő múltba révedés öröme miatt. Hanem mert a fogyatkozott számú ember itt körülöttünk, lám, észreveszi és számon tartja, és egyszerre öncélúan és önzetlenül örömöt okozón sajátságos kísértetidézésekkel bűvkörébe tudja vonni, és abban tudja tartani a másikat.
Bizonyítván, hogy az emberek valahol, a lelkük legeslegmélyén, nemcsak hogy nem végzetesen idegenek egymástól, de szorosabban és mélyebben összetartoznak, mint a szerelem bilincsébe zárt szeretők vagy az egybekapcsolt hegymászók. Ma Magyarországon mindez alighanem az életmentő csomag fontosságával egyenértékű.

Amikor leszálltam a vonatról, átvillant rajtam, hogy ismét hosszú-hosszú késő őszi meg téli esték következnek, könyvekkel, filmekkel, és lám-lám, újra meg újra elénk libbenő „kísértetekkel”. Fura, de nagyon jó volt erre gondolni. Mert idős házaspárok soha nem fogyó embersége közvetíti őket, és valószínűleg az efféle cselekedmények tartanak meg bennünket az idők végezetéig.