Kis magyar gyarmat

S beszéltek arról is, hogy amikor a békeszerződés Párizs mellett őrzött egyetlen eredeti példányát a francia levéltárosnő megmutatta, szinte érezte, hogy árad a vaskos, több mint ötszáz oldalból a rontás szelleme. Igaza volt. A kiegyezés után a legszebb reményekkel nézhettünk a jövő elé, de mindent elpusztított a Nagy Háború és az erőszakos béke. A magyarság büszke volt arra, hogy az egyetlen sztyeppei nép, amely Európa közepén fönn tudta magát tartani és ezer évig fennálló királyságot alkotni. A békeszerződőket ez nagyon zavarta, és minket Európába nem való, gonosz török és mongol fajú népnek neveztek. Gyűlölködésük a magyar érdekek ellen kiterjedt az egész földgolyóra: a szerződés negyedik részében Magyarország Európán kívüli érdekeiről és területeiről is rendelkeztek Marokkótól egészen Kínáig.

A hetvenkilencedik cikk kimondja, hogy Magyarország „lemond az Európán kívüli területekre vonatkozó mindazon jogokról, igényekről és kiváltságokról, amelyek a volt Osztrák–Magyar Monarchiát vagy szövetségeseit esetleg illették, továbbá lemond mindazokról a jogokról, igényekről és kiváltságokról, amelyek őt bármely címen a Szövetséges és Társult Hatalmakkal szemben esetleg megillették”. Az első ilyen terület Marokkó volt, amit akkoriban Serif Birodalomnak neveztek. A nyolcvanegyedik cikkben le kellett mondanunk kapitulációs jogainkról, amelyek alapján konzulunk messzemenő jogokat élvezett az ott élő keresztény polgárok védelmében, s bírói és rendőri hatalmat gyakorolhatott. A nyolcvanharmadik cikk szerint az ottani bányajogokra vonatkozó kiváltságaink is megszűntek.

A nyolcvanhatodik cikk elvette Egyiptomot érintő kapitulációs jogainkat, de a nemzetközi vegyes törvényszékeknél működő magyar, osztrák és német bíráknak már a világháború kitörésekor távozniuk kellett. A kilencvenegyedik cikk kimondta, hogy Magyarország „beleegyezik abba, hogy az a hatáskör, amelyet a szabad hajózás tárgyában 1888. évi október 28-án Konstantinápolyban kötött egyezmény” a török félre ruházott, a brit kormányra szálljon át. Ezzel lemondtunk az egyiptomi Tengerészeti, Egészségügyi és Vesztegzári Tanácsban való részvételünkről.

A kilencvennegyedik cikk Sziámról szólt. Thaiföld uralkodói ugyanis a franciáknál és az angoloknál kevésbé veszélyes kisebb európai nemzetek fiaiból és kínaiakból válogatták bizalmi embereiket, és erős hadsereget szerveztek. Ők 1917. július 22-én üzentek hadat nekünk, biztosítandó a franciák és angolok jóindulatát. A békeszerződés kimondja, hogy Magyarország „elismeri, hogy (Sziámnak) a volt Osztrák–Magyar Monarchiával kötött minden szerződése, egyezménye vagy megegyezése, továbbá az ezekből származó jogok, igények vagy kiváltságok, valamint a Sziámban gyakorolt konzuli bíráskodás joga” megszűnik.

Kínáról öt cikk intézkedik. Az elsőben „Magyarország a maga részéről Kína javára lemond mindazokról a kiváltságokról és előnyökről, amelyek őt az 1901. évi szeptember hó 7-én Pekingben aláírt zárójegyzőkönyvnek, valamint függelékeknek, jegyzékeknek és kiegészítő okmányoknak rendelkezései alapján megilletik”. A kérdéses jegyzőkönyv az 1900-as bokszerlázadás és az azt követő fegyveres beavatkozás után született meg az európai nagyhatalmak - köztük a Peking elfoglalásában részt vevő Osztrák–Magyar Monarchia – és a császári udvar között. (A bokszerlázadás külsőségeiben sokban hasonlított a kulturális forradalomhoz: akkor az európai imperializmus, Mao alatt a szovjet típusú nómenklatúra ellen tört ki a legfelső szintről sugallt népharag.) A magyar igények megszűnésének napja augusztus 14-e volt, és a mandzsú dinasztiát megdöntő ifjú köztársaság ezzel is letudott egy tanfolyamot az „európaisodásból”. A századik cikk volt a kínai békekötésben a legkeményebb, az egy négyzetkilométernyi kis magyar gyarmat ezen úszott el. „Magyarország a maga részéről hozzájárul a kínai kormánytól elismert azon megegyezéseknek a hatályon kívül helyezéséhez, amelyek alapján a tien-tsini osztrák–magyar telep ez idő szerint fennáll. Kína, amely az említett területek fölött ismét visszanyeri teljes felségjogainak gyakorlását, kijelenti azt a szándékát, hogy ezeket a területeket a nemzetközi letelepedés és kereskedelem számára megnyitja.” Tien-Tsin, vagyis Tiencsin már akkor is a kínai birodalom egyik legnépesebb városa és kikötője volt.

Bizonyára sokakat felkavart a tévéműsor, pedig csak szőrmentén érintette mindazt a tömény borzalmat, amelyet az elmúlt század hozott nekünk. S milyen lenne, ha végre a színházaink és a tévé is bemutatná Csurka István demokráciánkban betiltott drámáját a trianoni békecsinálásról, A hatodik koporsó apródjának félelmetes narrációját? Az apród nem túlzott: Trianont ellenségeink „kegyes gesztusnak” szánták. Idézem a cseh Benest, aki szerint Károly király visszatérési kísérletét az antantnak Magyarországgal szemben tanúsított kímélete és gyengesége okozta. Ugyanez volt a véleménye Titulescunak, a királyi Románia külügyei mindenható urának. Vagy egy színházi előadás éppoly súlyos következményeitől kell tartania a magyar politikai osztálynak, mint az állampártnak Aczél tekintélyuralma idején, amikor Husák és Ceausescu érzékeny lelkére vigyázott a cenzúra?