Kis magyar adótükör

Konkrét, időszerű tanulságai épp úgy vannak, mint társadalom-lélektaniak és a történelmünkből eredők.

A magyar ember nem jó adófizető. Sohasem volt az, és ehhez a tulajdonságához még mindig ragaszkodni látszik. „Az adó rossz szó ”, „a holtakon is adót kérne”, „a szegénynek nincs miből adóznia” – olvasható Margalits Ede 19. század végi Magyar szólások és közmondások című kézikönyvében; ami pedig az intézmény megbecsülését illeti a nép körében: „nincs rosszabb az adószedőnél”. De még mielőtt magunkra haragítanánk a Hivatalt, lássuk, miből fakad mifelénk ez a sok évszázados ellenérzés.

A magyarság régmúltja a szinte határtalan szabadságról szól. Eleink karddal és ésszel – vitézséggel, szervezettséggel és ügyes diplomáciával – hódították meg a Kárpátok földjét. Le sem kellett igázniuk az itt élő népeket, akik önként alávetették magukat az új „uruszágnak” , biztonságot remélve és nyerve, a békéért cserében. A rétek, legelők, erdők és vizek a szabad hungárusok közös tulajdonai voltak, mindaddig, mígnem kialakult köztük is a „szent hierarchia”. Eleinte a földesúrnak sem kellett adót fizetniük a közembereknek, munkával, fegyveres szolgálattal rótták le a terhet. A terményen felüli, pénzbeli adózás a királyság intézményével köszönt be Magyarországon, nyugati mintára: a jövedelmek egy kilenced része az államot, tizede az egyházat illette; az állam megvédte a országot, az egyház szervezte a társadalmat, tanított és építette a kultúrát. Amíg rendben, a bölcs Árpád-házi uralkodók törvényei szerint mentek a dolgok Szent István országában, nem is volt az adózással baj, az emberi gyarlóság, a hatalom és a vagyonszerzés kísértése azonban megcsúfolta a keresztény erkölcsöt és a feudális társadalmi rendet (lásd Madách Imre alapművét az emberiség tragédiájáról).

Nincs butább, felületesebb vélekedés kortárs szakértőink, médiapolitikusaink részéről, mint amikor a nyugat-európai országok adózási fegyelmével akarnak jó példát felmutatni, próbálják a helyes útra vezetni a magyarokat. Az unióhoz eddig csatlakozott 27 nemzet történelme, fejlődése közötti különbözőség máig meghatározza a tagállamok gazdagságát/szegénységét, népeinek tudatát és morálját. Polgári erényként példálózni, kérkedni az egykori, gazdag nyugati birodalmak adózási fegyelmével, összevetni a hányatott történelmű, évszázadokon át leigázott kelet-európai nemzetek „moráljával”, nem egyenes beszéd. És még csak nem is igaz: a mediterrán térség népei, amelyek többnyire az ókori és középkori hódító, kalmár világbirodalmak örökösei, ugyancsak nem szeretnek adózni. Az olaszok például kifejezetten utálnak. Aki járt ott vidéken – különösen Rómától délre –, otthon érezheti magát: pont úgy nem kap nyugtát a szálláshelyen és a vendéglőben, mint idehaza. Nem szólva a görögökről! Az ott megtermelt pénz nagy része külföldre szökik, Kréta a zsebben fizetés paradicsomi szigete, Ciprus a mosoda, ha Spanyolországban, Portugáliában nem lenne forgalmi adó, az államkincstárban egerek lakoznának.

Amikor már zsúfolva voltak Velence raktárai áruval és kincsekkel, a tatárok éppen kiirtották a magyarok felét, felégették az országot. Voltak bár jó éveink és jó királyaink, a luxemburgi Zsigmond – Európa császára – azonban arany és ezüstpénz bányának, kifizető helynek használta Magyarországot. Attól fogva, hogy a török megjelent a déli határunkon, egészen a 18. század elejéig mindig volt mire költenünk magyar pénzt, áldoznunk vért; amikor Európa tengeri országaiba dőlt a világból összerabolt termény és vagyon, nálunk idegen házi királyok söpörték be és küldték haza az adót. Százötven évig hajtották be a deftert a török hódítók, Magyarország fejlődése ennél is hosszabb ideig szünetelt.

Nálunk mindenkor a jól helyezkedő oligarchák „privatizálták” az állami bevételeket. Mátyás király teli kincstárát a halála után szétlopták. Ausztria a gyarmatává tette Magyarországot, az 1848-as forradalom kitörésének egyik előzménye volt, hogy az állami pénzkibocsátással felruházott bécsi Rothschild bankházba körmöcbányai aranyban folyt be a magyarok adója, s közben papírpénzzel fizették ki az exportunkat. Németország adósunk maradt a második világháború idejében történt szállításaink nagy részével. A 20. századi, világcsúcsot beállító két hiperinflációnk pedig nem csak úgy „történt”, azokat megcsinálták, különösen az 1945–46. évit, már a szovjet megszállás alatt. Háborús jóvátételünk az 1970-es évek közepéig áramlott orosz földre gépek, több ezer mozdony, több száz dunai hajó formájában. A moszkvai KGST-palotában születtek a gazdasági döntések, hozzánk Lenin-portrés rubel dőlt, nem pedig „zöldhasú” és „dajcsmárk”. A szovjet korszakban elfásult, reménytelen magyarság alkalmazkodni kényszerült a megszálláshoz, az ázsiai jellegű munkaviszonyokhoz. Áremeléskor az a vicc járta: a róka ezután napjában kétszer megy lopni. Ez a mentalitás, erkölcs huszonöt évvel a rendszerváltozás után is jelen van a magyar társadalomban.

Negyvenöt év hátrányával, soha ki nem fizethető adóssággal kezdtünk el új gazdaságot szervezni, más országot építeni. A külsőre hatalmasat változott Magyarország társadalma, a közösségi tudata és erkölcsi érzéke azonban lemaradt az átalakulás tempójától. A lakosság nagyobb része érzi magát szegénynek, nem ok nélkül: az élelmiszerek jó része drágább nálunk, mint tőlünk nyugatra, a magyar áfaszint a legmagasabb az EU-ban. Roppant találó a „tankok helyett bankok” mondás, csak bele kell hallgatni a napi hírekbe, a bankügyek mögött milliónyi ember meglopása van, védelmet, jóvátételt csak az idei évtől fogva remélhetnek. Mindezek miatt kényes dolog bármilyen adót emelni, főleg olyasfélét, amely a népesség nagy – azon belül az új, fiatalon is a régi, megörökölt gondolkodású – hányadát érinti. A több ízben is – nagy társadalmi akarattal – feladattal, munkával megbízott, megerősített kormánynak gondosan mérlegelnie kell, hogy mire költi el az adófizetők pénzét. Óvatosan kell bánni újabb adók kivetésével, bármiféle néven és címen. És megtanulni, hogy két nappal az ’56-os forradalom évfordulója előtt tilos rossz hírt bejelenteni.