Vélemény és vita
Kínkeserv
Rémisztő balliberális dilemma lett a nyalásra megfelelő talp kiválasztása
Közhely persze, hogy a hazai balliberális véleménykufárok a világon valóban egyedülálló negatív „hungarikumként” a külföld pártját fogják minden olyan konfliktusban, amely Magyarországgal szemben alakul ki. Elég, ha a Klubrádiót bármely időpontban maximum fél órára bekapcsoljuk, hogy erről egy aktuális összefüggésben az adott pillanatra is érvényes bizonyságot szerezzünk. Budapest kontra Brüsszel, Budapest kontra Berlin, Budapest kontra Washington, és sorolhatnánk: az elmúlt huszonhét évben nem volt egyetlen olyan balliberális média- vagy politikusi hang, amely ne Budapest ellen, a külföldi erőközpont mellett állt volna ki szóban és tettben.
Amikor pedig e balliberális rendszer emberei vezették az országot – például húszmilliárd dolláros idegen adósság bezsebelésével, amelyről akkor nem mondták, hogy „unokáinkat is eladósították” –, az ilyen konfliktusra egyszerűen azért nem került sor, mert nem volt. Ami Brüsszelnek, Berlinnek és Washingtonnak jó volt, az automatikusan nekik is.
Igen ám, de Donald Trump megválasztásával új világ kezdődött. Elsősorban azzal, hogy az amerikai elnök olyannyira kiszámíthatatlan, hogy külpolitikája egyetlen biztos pontja éppen kiszámíthatatlansága.
Hol kampányígéreteinek az ellenkezőjét teszi, így például az oroszokkal való feszültség leépítése és a terrorizmus és egyéb területen ígért együttműködése felé halad, máskor pedig annak pontosan az ellenkezőjét cselekszi. Mely szeszélyesség az utóbbi időben valóban olyan fokot ért el, ami az egész világ „normális” menetét felborította. A klímaegyezménytől a csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodás otthagyásáig.
Mindez fokozta és a jövőben minden bizonnyal tovább fokozza Európa, elsősorban az Európai Unió és másodsorban a NATO Trump-ellenességét.
Ez a hivatalban lévő magyar kormánynak és a jobboldali véleményformálóknak nyilván nem egyszer okoz gondot és nehézséget. De nem jelent olyan kínzó keserűséget, mint az „ellenzéknek”, ugyanis a jobboldalon nem arról van szó, hogy a rutintalpnyalást miként lehet úgy folytatni, hogy egyszerre valósítsák meg az aktus lehetetlen dimenzióját, azaz egy közeledő és egy, netán nagyon ellenségesen távolodó talp szinkronban történő nyalását, hanem hogy igyekezzenek a magyar érdekeket képviselni a nem egyszer egymás torkának eső erőközpontok közötti viharzónákban. Amelyben a magyar kormány a „józan ésszel” szembemenetelére már adott példákat, méghozzá igen sikereseket is, mint ez történt a Nemzetközi Valutaalap kirúgásával Magyarországról, vagy egy olyan unortodox nemzeti banki politika megvalósításával, amelynek révén a mostani és korábbi MNB által megtermelt haszon közötti különbség csak vagon- és tonnaszámban mérhető, mint például a kamatpolitikában.
És most nézzünk néhány konkrét példát a balliberális talpnyalási dilemma egyre kínzóbb voltára!
Hétfőn robbantotta a bombát a Politico amerikai kiadása brüsszeli szerkesztésű portálján a budapesti vizes-vb-t tegnap épp nálunk élvező Ryan Heathnek, a Barroso-féle bizottság volt szóvivőjének és a BBC korábbi tudósítójának azzal a címmel megjelent cikke, hogy „Brüsszel arra készül, visszavág az Egyesült Államoknak az orosz szankciók miatt”.
Ugyanis a Politico kezébe került Jean-Claude Junckernek egy olyan bizalmas feljegyzése, amely azt mérlegeli, mi lesz, ha a héten az amerikai kongresszus újabb szankciókat hoz Oroszország (valamint Irán és Észak-Korea) ellen, ami rendkívül fájdalmas pontokon érinti elsősorban az Európai Unió energiabiztonságát és ezen belül is a tervezett, Oroszországot és Németországot Ukrajna és Lengyelország megkerülésével összekötő földgázvezetéket. Amely szankciós törvény azon a hisztérikus, bizonyíték nélküli vádcunamin alapul, hogy Putyin hekkelte meg az amerikai elnökválasztást azért, hogy azt Trump nyerje meg.
A július 19-i keltezésű bejegyzés azt a döbbenetes jövőt vázolja fel, hogy az amerikai szankciók „megtörhetik a transzatlanti és G7-es egységet abban, ahogyan Oroszország a Krím-félszigetet és Ukrajnát kezeli”. Képzeljük csak el a hazai balliberálisok Szkülla–Kharübdisz- agóniáját: melyik sziklát imádják, melyiket gyűlöljék? Kezdjék imádni rémálmukat, Trump elnököt, miután az besorolt a neokon álmok soros végrehajtójának, nekimenve e ballibek által szétgyűlölt orosz elnöknek? Vagy kezdjék utálni eddigi imádatuk tárgyát, a Washingtontól távolodó, de Moszkva felé közeledő Brüsszelt? Vagy fordítva? Akkor, amikor az EU-nak hirtelen ugyanaz lesz az érdeke, mint a magyaroknak? A magyaroknak!
Ugyanilyen halálos dilemmával néznek ballibjeink szembe Kína esetében, amelyet már csak azért is gyűlölniük kell hivatalból, mert „ázsiai” ország. Igen ám, de most Kína lett a globalizmus gyertyahordozója, annak olyan kézzel fogható gigaprojektjével, mint az Új Selyemút, amelyet e bandának hivatalból utálnia kell, mert kínai. Washington meg a globalizmus kerékkötője, a protekcionizmus védőbástyája lett. Akkor a pekingi kacsa lábacskáját nyalják? Na ne!
Vagy vegyük lelki kínzókamrájuk talán legszörnyűbb bugyrát. Azt, hogy miként reagáljanak a legutóbbi izraeli dilemmákra. A Netanjahu budapesti látogatása előtti időkig minden olyan egyszerű volt. De most? Adjanak igazat a svéd, a holland, a norvég, francia stb., általuk szintén agyonimádott kormányoknak, amelyeknek viszont egyre inkább elegük lesz az ENSZ által is mind élesebben elítélt izraeli megszállási politikából? Csakúgy, mint az Európai Uniónak? Viszont akkor Netanjahu mellé kellene állniuk, aki frissen kinyilvánított Orbán-barátsága miatt a szemükben már nemcsak egy, az antiszemitizmust hátulról tüzelő magyar politikus és Horthy-pótlék szégyentelen támogatója lett, de már az antiszemitizmus határmezsgyéjét is átlépte.
És akkor még nem is szóltunk e modern világból kiszorult Bitó-szalon múmiák legiszonyatosabb fájdalmáról, hogy 2018-ban nemhogy azzal a bejelentéssel kezdhetik országlásukat utált alattvalóikon, miszerint a Fidesz nyolcéves uralma a nem várt módon üresítette ki az államkasszát, amiért a fényes jövő, no meg a „lakosság” érdekében azonnali megszorító intézkedéseket kell bevezetni, minekután szétlopnak mindent, ami mozdítható. Hanem arról, hogy 2018. április 22-én az exit pollokat hallgatva, a képernyő előtt közülük hányan lesznek, akik…A három pont a képzeletbeli hiánypótlás szabadságát jelképezi.
Amikor pedig e balliberális rendszer emberei vezették az országot – például húszmilliárd dolláros idegen adósság bezsebelésével, amelyről akkor nem mondták, hogy „unokáinkat is eladósították” –, az ilyen konfliktusra egyszerűen azért nem került sor, mert nem volt. Ami Brüsszelnek, Berlinnek és Washingtonnak jó volt, az automatikusan nekik is.
Igen ám, de Donald Trump megválasztásával új világ kezdődött. Elsősorban azzal, hogy az amerikai elnök olyannyira kiszámíthatatlan, hogy külpolitikája egyetlen biztos pontja éppen kiszámíthatatlansága.
Hol kampányígéreteinek az ellenkezőjét teszi, így például az oroszokkal való feszültség leépítése és a terrorizmus és egyéb területen ígért együttműködése felé halad, máskor pedig annak pontosan az ellenkezőjét cselekszi. Mely szeszélyesség az utóbbi időben valóban olyan fokot ért el, ami az egész világ „normális” menetét felborította. A klímaegyezménytől a csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodás otthagyásáig.
Mindez fokozta és a jövőben minden bizonnyal tovább fokozza Európa, elsősorban az Európai Unió és másodsorban a NATO Trump-ellenességét.
Ez a hivatalban lévő magyar kormánynak és a jobboldali véleményformálóknak nyilván nem egyszer okoz gondot és nehézséget. De nem jelent olyan kínzó keserűséget, mint az „ellenzéknek”, ugyanis a jobboldalon nem arról van szó, hogy a rutintalpnyalást miként lehet úgy folytatni, hogy egyszerre valósítsák meg az aktus lehetetlen dimenzióját, azaz egy közeledő és egy, netán nagyon ellenségesen távolodó talp szinkronban történő nyalását, hanem hogy igyekezzenek a magyar érdekeket képviselni a nem egyszer egymás torkának eső erőközpontok közötti viharzónákban. Amelyben a magyar kormány a „józan ésszel” szembemenetelére már adott példákat, méghozzá igen sikereseket is, mint ez történt a Nemzetközi Valutaalap kirúgásával Magyarországról, vagy egy olyan unortodox nemzeti banki politika megvalósításával, amelynek révén a mostani és korábbi MNB által megtermelt haszon közötti különbség csak vagon- és tonnaszámban mérhető, mint például a kamatpolitikában.
És most nézzünk néhány konkrét példát a balliberális talpnyalási dilemma egyre kínzóbb voltára!
Hétfőn robbantotta a bombát a Politico amerikai kiadása brüsszeli szerkesztésű portálján a budapesti vizes-vb-t tegnap épp nálunk élvező Ryan Heathnek, a Barroso-féle bizottság volt szóvivőjének és a BBC korábbi tudósítójának azzal a címmel megjelent cikke, hogy „Brüsszel arra készül, visszavág az Egyesült Államoknak az orosz szankciók miatt”.
Ugyanis a Politico kezébe került Jean-Claude Junckernek egy olyan bizalmas feljegyzése, amely azt mérlegeli, mi lesz, ha a héten az amerikai kongresszus újabb szankciókat hoz Oroszország (valamint Irán és Észak-Korea) ellen, ami rendkívül fájdalmas pontokon érinti elsősorban az Európai Unió energiabiztonságát és ezen belül is a tervezett, Oroszországot és Németországot Ukrajna és Lengyelország megkerülésével összekötő földgázvezetéket. Amely szankciós törvény azon a hisztérikus, bizonyíték nélküli vádcunamin alapul, hogy Putyin hekkelte meg az amerikai elnökválasztást azért, hogy azt Trump nyerje meg.
A július 19-i keltezésű bejegyzés azt a döbbenetes jövőt vázolja fel, hogy az amerikai szankciók „megtörhetik a transzatlanti és G7-es egységet abban, ahogyan Oroszország a Krím-félszigetet és Ukrajnát kezeli”. Képzeljük csak el a hazai balliberálisok Szkülla–Kharübdisz- agóniáját: melyik sziklát imádják, melyiket gyűlöljék? Kezdjék imádni rémálmukat, Trump elnököt, miután az besorolt a neokon álmok soros végrehajtójának, nekimenve e ballibek által szétgyűlölt orosz elnöknek? Vagy kezdjék utálni eddigi imádatuk tárgyát, a Washingtontól távolodó, de Moszkva felé közeledő Brüsszelt? Vagy fordítva? Akkor, amikor az EU-nak hirtelen ugyanaz lesz az érdeke, mint a magyaroknak? A magyaroknak!
Ugyanilyen halálos dilemmával néznek ballibjeink szembe Kína esetében, amelyet már csak azért is gyűlölniük kell hivatalból, mert „ázsiai” ország. Igen ám, de most Kína lett a globalizmus gyertyahordozója, annak olyan kézzel fogható gigaprojektjével, mint az Új Selyemút, amelyet e bandának hivatalból utálnia kell, mert kínai. Washington meg a globalizmus kerékkötője, a protekcionizmus védőbástyája lett. Akkor a pekingi kacsa lábacskáját nyalják? Na ne!
Vagy vegyük lelki kínzókamrájuk talán legszörnyűbb bugyrát. Azt, hogy miként reagáljanak a legutóbbi izraeli dilemmákra. A Netanjahu budapesti látogatása előtti időkig minden olyan egyszerű volt. De most? Adjanak igazat a svéd, a holland, a norvég, francia stb., általuk szintén agyonimádott kormányoknak, amelyeknek viszont egyre inkább elegük lesz az ENSZ által is mind élesebben elítélt izraeli megszállási politikából? Csakúgy, mint az Európai Uniónak? Viszont akkor Netanjahu mellé kellene állniuk, aki frissen kinyilvánított Orbán-barátsága miatt a szemükben már nemcsak egy, az antiszemitizmust hátulról tüzelő magyar politikus és Horthy-pótlék szégyentelen támogatója lett, de már az antiszemitizmus határmezsgyéjét is átlépte.
És akkor még nem is szóltunk e modern világból kiszorult Bitó-szalon múmiák legiszonyatosabb fájdalmáról, hogy 2018-ban nemhogy azzal a bejelentéssel kezdhetik országlásukat utált alattvalóikon, miszerint a Fidesz nyolcéves uralma a nem várt módon üresítette ki az államkasszát, amiért a fényes jövő, no meg a „lakosság” érdekében azonnali megszorító intézkedéseket kell bevezetni, minekután szétlopnak mindent, ami mozdítható. Hanem arról, hogy 2018. április 22-én az exit pollokat hallgatva, a képernyő előtt közülük hányan lesznek, akik…A három pont a képzeletbeli hiánypótlás szabadságát jelképezi.