Kincskereső

Még egy év sem telt el azóta, hogy Magyarország – két évtizedes kitartó küzdelem után, nem kis pénzért – visszaszerezte a római kori, felbecsülhetetlen értékű Seuso-kincs egy részét, a magyar nemzeti kulturális örökség újabb egyedülálló darabja, Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája kerül – remélhetőleg végleg – haza, miután a magyar állam megvásárolta a kanadai Hamilton Művészeti Galériától a Krisztus Pilátus előtt című alkotást. Így hamarosan ismét együtt lehet a Krisztust ábrázoló három remekmű Debrecenben, ahol tavaly nyárig voltak láthatóak a Déri Múzeumban. Akkor azonban a harmadik – időben a legelsőként elkészült – művet visszaszállították Kanadába, miután a megvásárlásáról, illetve a bérleti időszak meghosszabbításáról szóló, kormányzati szintű tárgyalások nem jártak sikerrel.

Egy éve sok ezren támogatták aláírásukkal azt a civil kezdeményezést, hogy a kormányzat vásárolja meg a kanadai galériától a festményt, és kérésüket eljuttatták Orbán Viktor miniszterelnöknek is. Akkor úgy tűnt, hiába, sőt fennállt az a veszély, hogy a Déri Múzeumból kikerül a Golgota című kép is, amely Pákh Imre tulajdona. Az amerikai-magyar műgyűjtő most megerősítette, hogy komoly ajánlatot kapott a Golgotára egy orosz milliárdostól, de a képet még nem adta el. Megismételte azt a korábban többször hangoztatott álláspontját, hogy a trilógiát egyben kell tartani, mégpedig Debrecenben! „Ha a magyar kormány nyélbe ütötte az üzletet a kanadaiakkal, akkor minden bizonnyal leülünk tárgyalni a Golgota sorsáról. Erre én nyitott vagyok” – mondta el a nemzeti hírügynökségnek.

A jelek szerint minden remény megvan tehát arra, hogy a magyar festőművészet idehaza és külföldön is legismertebb, egyúttal legkedveltebb trilógiája végre és végleg méltó helyére, magyar múzeumba kerüljön. A Jézus emberi életének utolsó napját megörökítő sorozat darabjait egyébként első alkalommal csaknem húsz éve, 1995 augusztusában láthatta együtt a közönség a debreceni Déri Múzeumban. A művek közös bemutatásának különlegessége, hogy maga Munkácsy sem látta együtt a három festményét, amelyek elkészítése tizenöt évig tartott. Bár a trilógia alkotásait, azok művészettörténeti értelmezését sokan ismerik, annak valódi teológiai tartalmával mégis kevesen találkoznak. Aki azonban egyszer egy-két méterre megáll a három monumentális, lenyűgöző festmény előtt, úgy érzi, mintha időutazóként ő maga is ott lenne szemtanúként azon a mintegy kétezer évvel ezelőtti nagypénteken Jeruzsálemben, Jézus passiójának közönségében, és ezáltal többet ért meg az evangéliumból, az isteni igazságból és szeretetből, amiről addig „csak” olvasott és hallott. Ezért is felbecsülhetetlen értékű műalkotás Munkácsy trilógiája, mert bár vélhetően kiderül majd, mekkora összegért vásárolta/vásárolja vissza a magyar állam a hiányzó két festményt, a szép és az igaz pénzben nem mérhető kulturális, spirituális érték. Ahogy Ternyák Csaba egri érsek korábban fogalmazott, ezek a festmények hozzásegíthetnek minket ahhoz a felismeréshez, hogy „az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten az első és legkülönb művész”.

„Ha a mienk, akkor jobb, ha nálunk van, mint másnál” – mondta tavaly márciusban Orbán Viktor miniszterelnök, amikor a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával és a Magyar Tudományos Akadémia elnökével együtt bemutatta a sajtó képviselőinek a Seuso-kincs visszaszerzett hét darabját, köztük a névadó Seuso-tálat. Ha csupán ez a páratlan kincs és a Krisztus-trilógia visszaszerzése lenne az Orbán-kormány kultúrdiplomáciai és a nemzeti kulturális örökséget visszaszerző, helyreállító műve, már akkor is többet tett ezen a téren, mint előtte hetven évig bármelyik magyar kormányzat. Egy-egy ilyen lépés, illetve siker ugyanis felbecsülhetetlen értékű a magyar nemzeti öntudat és önbecsülés erősítése szempontjából. Természetesen nagyon fontosak a gazdasági eredmények, a lakosság életkörülmé­nyeit javító fejlesztések is, de a kultúra semmilyen gazdasági tényezővel nem helyettesíthető. Mert a magyar kultúra szeretete, birtoklása és közösen folytatni akarása tartja egyben és alkotja a magyar nemzetet.

Ahogy a trianoni katasztrófa utáni nagy kultuszminiszter, Klebelsberg Kuno vallotta a széttört, kifosztott, legyengített Magyarországon: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.” Ha tehát nem őrizzük, védjük meg a kultúránkat, akkor bizony a kultúránk sem őriz, véd meg bennünket; joggal írta Kölcsey, hogy a meg nem hálált örökségen átok fekszik. Ezért örülhet és hálás lehet minden nemzeti érzelmű magyar ember, hogy rövidesen ismét a miénk lesz nemzeti kulturális örökségünk egyik legkiemelkedőbb hármas alkotása.