Vélemény és vita
Kijózanító nem
Álláspont. „Aki befogadja fél Kalkuttát, az nem menti meg Kalkuttát, hanem maga válik Kalkuttává”
„Aki befogadja fél Kalkuttát, az nem menti meg Kalkuttát, hanem maga válik Kalkuttává” – Peter Scholl-Latour német újságíró mondata nem mai, de éppen most járja be a német nyelvű közösségi médiát.
A német Willkommenskultur és a nyugati világban domináló liberalizmus megértéséhez érdemes mélyebbre ásni abban a kérdésben, hogyan viszonyul egymáshoz az egyes ember és a társadalom. René Scheu a Neue Zürcher Zeitungban felvetette, hogyan lehet az, hogy a példátlanul egalitárius nyugati társadalmakban mindenki elnyomott áldozatnak érzi magát. Mindenki úgy érzi, hogy diszkrimináció áldozata: a nők és a férfiak, minden szexuális kisebbség és a heteroszexuális többség, minden vallás képviselői, a külföldiek és a bennszülöttek, a dolgozó anyák és a háztartásbeliek, az egyedülállóak és a házasok, a vegetáriánusok, a vegánok és a húsevők, a biciklisek, az autósok, a gyalogosok – lényegében mindenki, aki valamilyen tekintetben szembe tudja magát állítani más csoportokkal. A svájci újságíró szerint az egyenlőségen alapuló, befogadó társadalom újabb és újabb kirekesztett csoportokat termel ki, amelyek maguknak szeretnék fenntartani az áldozat szerepét.
Na de ha mindenki magával van elfoglalva, hogyan lesz mindebből Willkommenskultur, határtalan segíteni vágyás, ami - elméletileg legalábbis – a nagy, kollektív önzetlenség példája volna?
A tavaly kitört és néhol még mindig tartó menekülteufória nem a saját közösség iránti felelősségről szólt, nem Európáról, de még csak nem is a szíriaiakról, irakiakról, afgánokról. A nyugati, liberális tömegmédia és a civilszervezetek kíméletlen kommunikációs offenzívát indítottak, amelynek egy központi célja volt: meghatóvá, emberivé, cukivá tenni a bevándorlást. Nem bevándorlásról és bevándorlókról beszéltek, mindenki menekült lett, vagy legalábbis migráns, azt sugallva, hogy az Európába áramló tömegek egyrészt mind menekültek valami elől, de ne gondoljunk bele, hogy itt is maradnak. A médiát elárasztották a szívfacsaróan aranyos gyermekarcok, nagy, ijedt sötét szemek, propagandisztikusan cuki sztorik migránsokról, akik Irak óta cipelik magukkal a kutyájukat, macskájukat. A hatás nem maradt el, a tömegekből kibukott a segítő szándék, áramlottak a pályaudvarokra meg a magyar országútra menteni a migránsokat, hoztak szendvicset, banánt, plüssmacit. Illő tisztelettel azok iránt, akik éjt nappallá téve önkénteskedtek, lássuk be, a legtöbb ember számára a segítség nem valamiféle közös felelősségtudatról szólt, hanem a saját, egyéni lelkiismeretükről. Ha odaadom a macit az aranyos kisgyerek kezébe, akkor jó ember vagyok. Jó ember és balek, teszem hozzá, ha eszembe jutnak azok a svéd szociális munkások, akik lelkesen osztogatták a plüssmacit a magukat tizenhét és háromnegyed éves szíriai menekültnek valló késő huszonéves marokkói migránsoknak.
Ha nem az egyén szintjén, hanem nagy társadalmi jelenségként nézzük a menekülteufóriát, már nem csak jóhiszeműségről van szó. Aki minden menekültet szeret, megsegít és befogad, elméletileg a lehető legjobb ember, aki a legnagyobb tiszteletet adja meg a messzi tájakról jövőknek. De valóban erről lenne szó? Jók vagyunk mi, kegyes, nagy fehér emberek, amiért minden migránsról feltételezzük, hogy nálunk gyengébb, elesettebb és amúgy is butább, mert mindent debil képregényeken magyarázunk el neki? Az átlagos nyugati ember leizzad attól, ha két órát késik a repülőgépe. Az Európába érkezett több mint egymillió ember gyalog, vonaton, teherautóban bujkálva, életveszélyes csónakokra kapaszkodva jutott el Nyugat-Európába. Embercsempészek, terroristák és mindenféle bűnözők között kellett túlélnie, és még saját társai részéről is valós volt a veszély, hogy megverik, kifosztják, megerőszakolják, megölik. Ezt mind tudjuk a szívfacsaró riportokból, és levonjuk a következtetést, hogy ezek a szegény elesettek mennyire kétségbeesettek lehetnek. Csak azt nem vonjuk le, hogy mennyire kemények, szívósak és elszántak is. Nem vallana nagyobb tiszteletre ezt felismerni, ahelyett hogy úgy kezeljük a migránsokat, mintha aranyos menhelyi kutyák lennének?
A saját lelkiismeretünk megnyugtatása, valamint nyugati politikusok esetében a felsült ötletekhez való makacs ragaszkodás helyett inkább a kollektív felelősséggel kellene foglalkozni – kivételesen nem másokkal, hanem magunkkal szemben. A német és nyugat-európai embereket azonban arra kondicionálják, hogy közösséget csak akkor érezzen, ha kollektíven szégyellnie kell magát valamiért, amiért nem felelős, nem pedig akkor, amikor közösséget kellene éreznie a saját népével, és megvédenie azt.
Így azonban nem fog menni – nem mentjük meg a világ szerencsétlenebbik felét. Nyugat-Európa viszont felszámolhatja magát és bennünket is a saját hülyeségével, szóval ideje egy nagy, csattanós és józanító nemet mondanunk.
A német Willkommenskultur és a nyugati világban domináló liberalizmus megértéséhez érdemes mélyebbre ásni abban a kérdésben, hogyan viszonyul egymáshoz az egyes ember és a társadalom. René Scheu a Neue Zürcher Zeitungban felvetette, hogyan lehet az, hogy a példátlanul egalitárius nyugati társadalmakban mindenki elnyomott áldozatnak érzi magát. Mindenki úgy érzi, hogy diszkrimináció áldozata: a nők és a férfiak, minden szexuális kisebbség és a heteroszexuális többség, minden vallás képviselői, a külföldiek és a bennszülöttek, a dolgozó anyák és a háztartásbeliek, az egyedülállóak és a házasok, a vegetáriánusok, a vegánok és a húsevők, a biciklisek, az autósok, a gyalogosok – lényegében mindenki, aki valamilyen tekintetben szembe tudja magát állítani más csoportokkal. A svájci újságíró szerint az egyenlőségen alapuló, befogadó társadalom újabb és újabb kirekesztett csoportokat termel ki, amelyek maguknak szeretnék fenntartani az áldozat szerepét.
Na de ha mindenki magával van elfoglalva, hogyan lesz mindebből Willkommenskultur, határtalan segíteni vágyás, ami - elméletileg legalábbis – a nagy, kollektív önzetlenség példája volna?
A tavaly kitört és néhol még mindig tartó menekülteufória nem a saját közösség iránti felelősségről szólt, nem Európáról, de még csak nem is a szíriaiakról, irakiakról, afgánokról. A nyugati, liberális tömegmédia és a civilszervezetek kíméletlen kommunikációs offenzívát indítottak, amelynek egy központi célja volt: meghatóvá, emberivé, cukivá tenni a bevándorlást. Nem bevándorlásról és bevándorlókról beszéltek, mindenki menekült lett, vagy legalábbis migráns, azt sugallva, hogy az Európába áramló tömegek egyrészt mind menekültek valami elől, de ne gondoljunk bele, hogy itt is maradnak. A médiát elárasztották a szívfacsaróan aranyos gyermekarcok, nagy, ijedt sötét szemek, propagandisztikusan cuki sztorik migránsokról, akik Irak óta cipelik magukkal a kutyájukat, macskájukat. A hatás nem maradt el, a tömegekből kibukott a segítő szándék, áramlottak a pályaudvarokra meg a magyar országútra menteni a migránsokat, hoztak szendvicset, banánt, plüssmacit. Illő tisztelettel azok iránt, akik éjt nappallá téve önkénteskedtek, lássuk be, a legtöbb ember számára a segítség nem valamiféle közös felelősségtudatról szólt, hanem a saját, egyéni lelkiismeretükről. Ha odaadom a macit az aranyos kisgyerek kezébe, akkor jó ember vagyok. Jó ember és balek, teszem hozzá, ha eszembe jutnak azok a svéd szociális munkások, akik lelkesen osztogatták a plüssmacit a magukat tizenhét és háromnegyed éves szíriai menekültnek valló késő huszonéves marokkói migránsoknak.
Ha nem az egyén szintjén, hanem nagy társadalmi jelenségként nézzük a menekülteufóriát, már nem csak jóhiszeműségről van szó. Aki minden menekültet szeret, megsegít és befogad, elméletileg a lehető legjobb ember, aki a legnagyobb tiszteletet adja meg a messzi tájakról jövőknek. De valóban erről lenne szó? Jók vagyunk mi, kegyes, nagy fehér emberek, amiért minden migránsról feltételezzük, hogy nálunk gyengébb, elesettebb és amúgy is butább, mert mindent debil képregényeken magyarázunk el neki? Az átlagos nyugati ember leizzad attól, ha két órát késik a repülőgépe. Az Európába érkezett több mint egymillió ember gyalog, vonaton, teherautóban bujkálva, életveszélyes csónakokra kapaszkodva jutott el Nyugat-Európába. Embercsempészek, terroristák és mindenféle bűnözők között kellett túlélnie, és még saját társai részéről is valós volt a veszély, hogy megverik, kifosztják, megerőszakolják, megölik. Ezt mind tudjuk a szívfacsaró riportokból, és levonjuk a következtetést, hogy ezek a szegény elesettek mennyire kétségbeesettek lehetnek. Csak azt nem vonjuk le, hogy mennyire kemények, szívósak és elszántak is. Nem vallana nagyobb tiszteletre ezt felismerni, ahelyett hogy úgy kezeljük a migránsokat, mintha aranyos menhelyi kutyák lennének?
A saját lelkiismeretünk megnyugtatása, valamint nyugati politikusok esetében a felsült ötletekhez való makacs ragaszkodás helyett inkább a kollektív felelősséggel kellene foglalkozni – kivételesen nem másokkal, hanem magunkkal szemben. A német és nyugat-európai embereket azonban arra kondicionálják, hogy közösséget csak akkor érezzen, ha kollektíven szégyellnie kell magát valamiért, amiért nem felelős, nem pedig akkor, amikor közösséget kellene éreznie a saját népével, és megvédenie azt.
Így azonban nem fog menni – nem mentjük meg a világ szerencsétlenebbik felét. Nyugat-Európa viszont felszámolhatja magát és bennünket is a saját hülyeségével, szóval ideje egy nagy, csattanós és józanító nemet mondanunk.