Mező Gábor

Vélemény és vita

Kicsit sárgább

Sokat mondó, amikor egy amúgy futballrajongó, félőrült állapotában Honvéd-bérletet vásárló férfi elfordul nemzete válogatottjától

Amikor közönyösen, ásítozva fogadja a már várt, sőt elvárt pofonokat, amelyek nem is fájnak, amelyeket meg sem érez már. Amikor eljut ahhoz a ponthoz, ahol mind a káromkodás, mind a harag értelmetlenné válik. Amikor már nevetni sem képes, hiszen miután az edzők és játékosok az összes nagy poént ellőtték, kínosan unalmassá vált a tragikomédia. Amikor már nem is csalódik, egykedvűen nézi a vereséget, és a lefújást követő szánalmas nyilatkozatokat, nem mosolyog, amikor a kapitány azt mondja: „Úgy gondolom, megszereztük a vezetést”, s akkor sem, amikor azt olvassa másnap, hogy a középpályás szerint „egy-nullig uraltuk a mérkőzést”. Nem vágja papucsát, sem a söröskorsóját a képernyőhöz. Miért is dühöngene? A tévét is csak megszokásból kapcsolja be, már maga sem tudja, miért. Élményről nem álmodik, a kudarc egyre kevésbé zavarja, nemhogy Puskást, Albertet, már Détárit sem emlegeti, elfogadja, ami jutott (Maldini helyett Kovács III Zsolt), zsebre teszi a semmit, a csillogó stadionokban meztelenkedő futballvalóságot. A változó középhátvéd örök hibáit, a cserélődő csatár kiszámítható ötlettelenségét, a szakvezetés felkészületlenségét, a mester bárdolatlan stílusát, a kommentátor megmagyarázhatatlan optimizmusát. Látja és magába fogadja ezt a nihilt, tudja, érzi, hogy ez az övé is, ebben nőtt fel, összetartoznak, ő, a tátongó lelátók és az üres ígéretek. Így szocializálódott: van a sikeres magyar sport, olimpiai aranyakkal, tanult, szimpatikus, gyakran alulfizetett klasszisokkal, meg van ez. A magyarfoci: augusztusig tartó menetelésekkel, zömében nézhetetlen, egészen szürreális meccsekkel, nagyképűséggel, tetoválásokkal és hetvenkedéssel. A magyarfoci, amely sohasem változik. S amely – bárhogy is próbálnánk levakarni, eltüntetni – mégis a mienk. Megmagyarázhatatlanul és mindörökké.