Bayer Zsolt

Vélemény és vita

Ki kit bombáz le?

Egyre silányabb emberek játsszák ugyanazt a játékot. A moszuli gyerekek szenvedése pedig nyom nélkül fog majd elmúlni…

Rövid „hírecske” a Soros-zsoldban álló 444-ről: „Megkezdődött a hadművelet a második legnagyobb iraki város visszaszerzéséért, jelentette be Haider al-Abadi iraki miniszterelnök. A bejelentés után már lehetett hallani a tüzérségi lövések hangját a térségben.

Az ostromban az iraki biztonsági erők és a kurd pesmergák csapatait az Egyesült Államok által vezetett koa­líció is támogatja. Az akciót már hónapok óta tervezik, azóta 30 ezer fős haderő gyűlt össze a város körül, hogy felszabadítsa azt a terroristák uralma alól. Északkelet felől a kurd pesmergák indítottak akciót, míg az iraki hadsereg délről indított támadást.

Az Iszlám Állam fegyveresei 2014 júniusa óta tartják megszállásuk alatt Moszult, ez a város a terroristák iraki központja. Az ENSZ szerint a térségben 1,5 millió ember élete lehet veszélyben a harcok miatt.”

Az utolsó mondatra hívom fel a kedves olvasók figyelmét, tehát hogy „az ENSZ szerint a térségben 1,5 millió ember élete lehet veszélyben a harcok miatt”. Lássuk be, ennek megállapításához nincs szükség sem zsenikre, sem pedig az ENSZ-re. És nem a megállapítás a lényeg, hanem az, hogy vajon lesz-e bármilyen következménye ennek a megállapításnak? Hogy konkrétan fogalmazzunk: önök szerint fogunk-e látni naponta Moszulból megrázó képsorokat, le- és kibombázott gyerekekről, zokogó, porral lepett gyerekarcokról, gyermekek holttesteiről?

Nem. Most fogadok önökkel, hogy nem fogunk ilyet látni.

Vajon azért nem fogunk ilyet látni, mert Moszulban nincsenek gyerekek és civilek? Nem, nem ezért nem fogunk ilyet látni. Moszul is tele van civilekkel és gyerekekkel, hiszen az ENSZ éppen most közölte, hogy másfél millió ember élete van veszélyben a térségben. Azért nem fogunk iszonyatos képsorokat látni, mert nem érdeke az Amerikai Egyesült Államoknak, hogy ilyen képsorokat lássunk. Ugyanis Moszult most éppen az Amerikai Egyesült Államok bombázza.

Ha Moszult történetesen Oroszország bombázná, akkor ugyanannyi felkavaró kép érkezne a moszuli gyerekek szenvedéseiről, amennyi most Aleppóból érkezik. Ugyanis a gyerekek és a civilek szenvedésének mértéke is, fontossága is, a világ számára láthatóvá tétele is attól függ, ki okozza éppen a szenvedéseket.
Éppen ezért a Szaúd-Arábia által lebombázott jemeni civilek és gyerekek szenvedései sem járják be a világsajtót, ugyanis Szaúd-Arábia most épp az Egyesült Államok szövetségese. Így magától értetődő, hogy egyebek mellett a szaúd-arábiai demokrácia is kitűnő, nincsen vele semmi probléma, a szaúd-arábiai emberi jogok egysze­rűen tökéletesek. Hogy nyilvános kivégzések vannak? Hogy levágják a tolvajok kezét, mint a középkorban? Hogy nyilvánosan megkövezik a nőket? Hogy a darura felakasztottak hullái napokig lógnak az utcán? Hogy a szaúdi harci gépek temetési meg esküvői meneteket bombáznak bele a halálba Jemenben?

Ez most mind nem számít. Ezzel csak a kákán is csomót keresők foglalkoznak, akiknek tényleg semmi sem elég jó. Hiszen lássuk be, a világban nagyjából minden rendben van. Szaúd-Arábia is rendben van. Meg úgy általában is, ha alaposan belegondolunk, igazából már csak egy probléma van a világon: Magyarország, és az Orbán-kormány. És természetesen e sorok írója. Ezt onnan is tudni lehet, hogy az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, amikor legutóbb felszólalt az ENSZ-ben, nagyjából tizenkét perces beszédéből jó hat percet szentelt Orbánnak meg jelen sorok szerény írójának.

Ebből pedig tényleg csak azt a következtetést lehet levonni, hogy a világ megérkezett az általános üdvösség állapotába, az oroszlánok odatelepedtek a bárányok lábához, és Hillary Clinton nem küldött több e-mailt senkinek, semmilyen államtitokról.

A másik következtetés, hogy az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete egy hülye, és finoman fogalmazva sincs fogalma semmiről, ellenben jól fejlett aránytévesztésről tesz tanúbizonyságot, de ez nyilván hibás következtetés. Hiszen az Egyesült Államok mindig elvszerű, következetesen demokratikus politikát folytat, és fel sem merülhet részéről bármiféle aljasság, gazemberség, elvtelenség. Hová is vezetne, ha ilyesmi kiderülne a csodálatos és nagyszerű Amerikáról!

Arról az Amerikáról, ahol most éppen egy tőrőlmetszett, igazi surmó és egy minden hájjal megkent, jéghideg, számító, tökéletesen elvtelen, hétpróbás gazember harcol az elnöki székért.

Egyik minden szempontból kívül van az eliten, már az őt jelölő republikánus pártot is megtagadta, igaz, a párt is megtagadni látszik őt. A másik minden szempontból az elit embere, zsarolható, tele sötét ügyekkel, kilóra megvett lélekkel és becsülettel.

És soha, de soha nem utált még az amerikai közvélemény ennyire egyetlen elnököt és elnökjelöltet sem, mint amennyire ezt a kettőt utálja. Teljes joggal, tegyük gyorsan hozzá.

S hogy mennyire elvszerű az amerikai politika? Nos, ennek illusztrálására ismét ide idézem az általam egyszer már citált, mélyen baloldali elkötelezettségű volt EU-biztosunk, Andor László egy esszéjét 2004-ből.

Tessék: „Reagan és Thatcher egyaránt érdekeltek voltak abban, hogy Szaddám Huszein eredményes háborút vívjon az iszlám fundamentalista uralom alá került Iránnal szemben. Ez a támogatás egyszerre volt anyagi és erkölcsi természetű; Washington és London gondoskodott Irak felfegyverzéséről, és szemet hunyt afölött, hogy Szaddám Huszein a népirtásig elmenő brutalitással igyekezett megszilárdítani hatalmát a háború időszakában. Az iráni rezsim iránti antagonizmus és Szaddám Huszein különösebb feltételek nélküli támogatása Washington politikájának része maradt az iraki–iráni háború (1980–88) befejeződése után is. 1989 októberében, az iraki kurdok elleni gáztámadás utáni évben Bush elnök nemzetbiztonsági direktívát adott ki, amelyben az Egyesült Államok és Irak közötti jó viszonyt hosszú távú érdeknek nevezte, az év végén pedig feloldotta az Iraknak nyújtható kölcsönök tilalmát. 1990 áprilisában a szenátus republikánus többségének vezetője, Bob Dole (későbbi elnökjelölt) meglátogatta Szaddám Huszeint. Átadta Bush elnök üdvözletét, biztosította az iraki elnököt arról, hogy tenni fognak azért, hogy az Amerikai Egyesült Államok sajtója jobb legyen, és konkrétan a vele szemben túl kritikus tudósítóját mással váltsa fel az Amerika Hangja. (Chomsky 2003: 112) Az iraki–iráni háború – az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyba kerülő Irán megbüntetésén, valamint a nem lebecsülendő fegyverexporton túlmenően – azért sem volt Washington ellenére, mert maga után vonta az OPEC-en belüli konfliktusok kiéleződését. Igaz, addigra az OPEC pozíciója más okoknál fogva is meggyengült.

George W. Bush »külpolitikai forradalma« és konkrétan az iraki háború vonatkozásában nem tekinthetjük mellékes körülménynek, hogy az elnök és csapatának több tagja is – ki hosszabb, ki rövidebb időn keresztül – szorosan kötődött az energiaszektorhoz. Maga Bush elnök családilag (személyesen és felmenői révén) mélyen érintett az olajiparban, de egyúttal a katonai-ipari komplexumban is. Rajta kívül is voltak azonban kormányának olyan tagjai, akik ehhez az ágazathoz kötődtek szorosan. Cheney alelnök korábban az olajipari szolgáltató Halliburton társaság vezérigazgatója volt. Donald Evans gazdasági miniszter és Stanley Abraham energiaügyi miniszter egyaránt az olajipari óriáscég, a Tom Brown alkalmazásában állt. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó pedig a Chevron igazgatótanácsának tagja volt, és még egy olajszállító tankhajót is elneveztek róla.”

S ahogy már akkor is elmondtam, elmondom újra: „Világos beszéd.

S ennek tükrében nyer ismét értelmet az a tény is, hogy az ukrán gázipari cég igazgatótanácsi székébe miért ült bele azonnal az amerikai alelnök fia és a külügyminiszter családi barátja. S nem elhanyagolható tény, hogy ameddig Szaddám Huszein léte fontos volt az Egyesült Államoknak, addig népirtást is elkövethetett, barát maradt. Amikor létezése kellemetlenné vált, akkor az Egyesült Államok mindjárt azt hazudta, hogy tömegpusztító fegyverei vannak. Továbbá ne menjünk el az idézet azon része mellett sem, hogy Washington megígéri Huszeinnek, jobb lesz a sajtója, sőt leváltja azt a tudósítót, aki túl ellenséges ővele. Mindezt nyilván a sajtószabadság nagyobb dicsőségére, igaz?”

Tényleg nincs új a nap alatt. Mindössze azt kell még megszoknunk, hogy egyre silányabb emberek játsszák ugyanazt a játékot.

A moszuli gyerekek szenvedése és halála pedig nyom nélkül fog majd elmúlni…

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom