Ketyegő Ajrópánk

Könnyedén, de nem túl lazán, fejét enyhén előrehajtva, kezével nem létező szakállát kapargatva. Gondolkodik. Márkás órájára pillant, amely sejtelmes csillanásával, finom percegésével azt üzeni: gazdag vagy. Ezt azért mindig jó érzés hallani.

Előveszi a mellényzsebébe rejtett röpiratot: „Összefogás és szent háború”. Kifejezetten ócska, olcsó papírra nyomták, fitymálva nézi: kik ezek a bohócok? Összegyűri. Éppen kiválasztottaknak járó, aranyáron kínált kávéja felé nyúlna, amikor hirtelen részecskékké szakad, semmivé foszlik. Felrobban, elillan. Rá sem eszmél, és véget ér a történet, akár egy csettintés vagy egy pillangó szárnycsapása.

Néhány kerülettel arrébb közben papírcetliket osztogatnak, több változatot is kínálnak: A) Halál Európára; B) 20%-os árleszállítás a nyári kollekcióra!; C) Halál az Iszlám ellenségeire. Szokás szerint óriási a tömeg a téren, a ráérős emberek a kirakatokkal farkasszemeznek, ékszerek, selyemruhák, használhatatlan műanyag vackok bámulják a bámészkodókat. Mások a posztmodern életérzés jegyében csodálatosan akciós vagy akciósan is csodálatos telefonjukkal járják pávatáncukat, nyomogatják a kedves gombjait, amire ő halk, szerelmetes pityegésekkel, esetleg piruló, pihegő vibrálásokkal felel. Néhányan félrelökik a szórólaposokat, mások elveszik a felkínált papírt, az ingyen jött portékát a zsebükbe gyűrik, és többségük sohasem olvassa el.

Vannak köztük irgalmas szamaritánusok, ők megsajnálják a turbános figurákat, ugyanilyenek árulják a gíroszt is, gondolják, márpedig a gírosz, az jó (tökéletes logika). Oda is mennek, és kedvesen megkérdik: „Segíthetek?” Ne mondja senki, hogy kihalt a jóérzés a világból. Az egyik szakállas fickó gúnyosan bólint, átadja a papírhalmot, és leül imádkozni a szőnyegére. A szamaritánus boldogan mosolyog, hát ez nagy buli, suttogja a haverjának, aki kevésbé lelkesedve cigarettára gyújt. „Kérem, vegye el” – lépnek oda az ismeretlenekhez, és derűs, jótéteményüktől elbódult szívvel terjesztik az olvasatlan igét: „Dögöljön meg az összes hitetlen!”

A kis csoport közelében álldogáló rendőr is nyugodt, szép, napsugaras péntek van, nincs semmi fennakadás. Gondol egyet, odalép, és elkér egy röpiratot. Nézi, nézi, elméjében forgatja, ízleli a szavakat, „Halál Európára”, előbb homlokát ráncolja, aztán már bólogat, azon tűnődik, hogy Európával tényleg sok baj van, ő viszont büszke brit, itt szerencsére máshogy mennek a dolgok. Megnézi a lap túloldalát, ott valami recept van, glicerin-trinitrát meg néhány más hozzávaló, biztosan valami szappan, hát igen, valamiből meg kell élni. Elteszi a farzsebébe, szalutál, majd kimért mozdulatokkal hátrébb lép, amitől az érthetetlenül ideges arab is megnyugszik.

Telnek a percek, az órák, turbános Tom Sawyerünk lelkes segítőivel szétosztotta az üzenetet, eljött hát az ő ideje. Kigombolja átizzadt mellényét, bő, méretre szabott ingét, és elkezdi birizgálni a testére erősített szerkezetet. Beindítaná, de hiába nyomogatja, nem működik. Valamit nagyon elrontottak a srácok. A rendőr egykedvűen bámulja a jelenetet: talán valami fényreklámra készül, vagy csak testre szerelhető, hordozható falafelsütőjét akarja beindítani? Nem mindegy, hamar ráun az egyre dühösebb alak látványára, ásít egy nagyot, és inkább hátat fordít. Végül valaki csak megsajnálja a káromkodó turbánost, odalép hozzá, és megragadja a vállát. A „falafeles” összerezzen, de feleslegesen. „Mérnök vagyok, segíthetek? - kérdi a jótét lélek, majd finoman megfogja az egyik vezetéket. - Nézze csak, ezt nem oda, hanem ide kell kötni.”