Kettős beszéd

A szkeptikusok ugyan látják, hogy hamis oltárok előtt hódolunk, de bíznak abban, hogy a berlini fal leomlásával és a Szovjetunió bukásával az európai civilizáció külső formái fennmaradhatnak, és az ukrajnai, „júliusi válság” láttán azt mondják fennkölt cinizmussal, hogy a történelem nem receptkönyv, és nem ismétli meg önmagát. Kétségtelen, az 1914-et megelőző európai világrendre már csak nyomokban lehet ráismerni. Abból, ami utána jött, a demokrácia, a fasizmus és a kommunizmus nagy mérkőzéséből mára csak szavak maradtak: a túlélő a demokrácia rendje. S mint az amerikai kosárlabdacirkusz, a Harlem Globbetrotters játékosai, akik a sport komolyságát a cirkusszal és a színpadi komédiával ötvözik, e rend legjobb képviselői olyan ügyességgel bánnak a szavakkal, mint ahogy egy jó kosaras bűvöli a labdát. (Szimbolikus, hogy a Harlem tiszteletbeli tagjai közé olyan „játékosok” kerültek be, mint Henry Kissinger.)

Akik azért szeretnek receptkönyvekből dolgozni, azok előszeretettel hasonlítják az Egyesült Államok helyzetét a múlt századelő brit világbirodalmáéhoz. Ellenőrzi a világkereskedelem útjait, mint a britek, ügyesen váltogatja a fehér és fekete propagandát, s korrupcióval hatol be az ellenség hadállásaiba, helyi háborúkat folytat, s míg Anglia az anarchista merénylőktől tartott, itt a „terrorista” a célpont, s ahogy Angliát kihívta Németország, most az Egyesült Államok kihívójaként megjelent Kína. Kína egyelőre kerüli mind a pénzügyi, mind a forró konfrontációt, de lazít „bekerítettségén”, amit jól mutat Dél-Koreával, Japánnal, Tajvannal, Iránnal és Oroszországgal folytatott ravaszkodó, de ügyes politikája. S ha arra gondolok, hogy a kínaiak a kommunista ideológia helyébe gyilaszi recept szerint a nacionalizmust léptetik, s egy „újkonfucianizmusnak” nevezhető technokratikus rend keretében megpróbálják túlszárnyalni az amerikaiakat, akkor a nyugati világrend dicséretét hallva értetlenül nézem a lelkesedőket. Nem úgy tűnik, hogy a két világháborúban csak azért öldösték volna egymást az emberek, hogy végleg véget vessenek a háborúskodás ostobaságának.

Ukrajnában a Kaukázus és Jugoszlávia után ráadásul megint európai háború folyik. Nekem mint magyarnak különösen kényes kérdés a kisebbségek nyelvhasználata. Akié a nyelv, azé a hatalom – tudjuk Trianon óta. S Kijev durván ukránosít. Még egy olyan nagy testvérnemzettel szemben is, mint az oroszok. Aztán itt van a kettős beszéd. A kurdok – akik most az iraki olajmezőket ellenőrzik – bejelentették, hogy népszavazást fognak tartani Kurdisztán kiválásáról. Izrael és az USA sem emel kifogást ez ellen, úgy tűnik, bíznak a kurd állam jövőjében és valutájában, az olajban. Kelet-Ukrajnában az ott élő oroszok ugyancsak népszavazáson eldöntötték, hogy kiválnak a kijevi függőségből. Amit a kurdok megtehetnek, azt az ukrajnai oroszok nem tehetik meg – szól a Nyugat szentenciája. Kijevben demokrácia van, Moszkvában pedig elnöki diktatúra. Most már mindent tudok. De akkor miért tetszenek nekem gazdasági törvényekről, morális alapról beszélni, ha minden mégis másképp van? Nem Rudolf Augstein, a Spiegel kiváló alapító szerkesztője mondta, hogy a történelmet Darwin határozza meg?