Vélemény és vita

Két őrült

Már-már aggasztóan átlagos hétköznap. Az égbolt szürke, akár a füst

A szerkesztőség felé tartok egy sajtótájékoztatóról, amelyen fényes, élére vasalt öltönyök tartottak nagy beszédeket. Várom, hogy a lámpa zöldre váltson.

Valami nyugtalanság söpör végig a körülöttem állókon. Érzem, hogy mindenki ugyanarra figyel, hogy valami zavar nehezíti meg a várakozást. A zebrát félbevágó kis járdaszigeten furcsa, de ismerős férfi áll. Nadrágja legalább öt mérettel nagyobb, ronda cipőjébe gyűrve felbuggyosodik a sípcsontjánál. Hosszú ballonkabátján méretes sárfoltok éktelenkednek. Arcán tébolyult vigyor ül, miközben önnönmagával kedélyes párbeszédet folytat. Karját az őrültek ismert mozdulataival hajlítgatja maga mellett, teste szűnni nem akaróan ráng, himbálózik jobbra-balra. A látvány megdelejez minket. Nem lehet nem őt figyelni. Az utcai szemetes mellett áll, és a csordultig telt hamutartóból végigszívott cigarettacsikkeket válogatja és szívja. És micsoda élvezettel, amolyan úri kedvtelésből, életörömből. Nagy költők szívhatták így a cigarettát valamikor, füstös kávéházakban, versek, nagy művek fölé görnyedve. Minden szippantását élénk, elégedett hunyorítással fűszerezi, karjával gesztikulál, alátámasztván önmagának előadott beszédét. Szemében a lét könnyűsége tükröződik.

Mi pedig nézzük, tisztes távolságból, ki rettegve, ki csodálkozva, ki szánakozva, ki pedig vak, méla közönnyel. Én pedig, bevallom, némi irigységgel is. Kedvem támadna beszállni a magával folytatott párbeszédbe. Kíváncsi vagyok, miről folyhat az eszmecsere? Mi okozhat neki ekkora boldogságot egy ilyen ócska délutánon?

A lámpa zöldre vált, felocsúdok, a csorda megindul. Csak néhány lépéssel később veszek észre valamit, ami eddig teljesen elkerülte a figyelmem. Nem messze ugyanis a mi kedves őrültünktől egy jól szituált férfi – szájában cigarettával – szintén magában beszélget. Rá azonban senki nem figyel. Tőle nem ijedünk meg, mert hozzászoktunk. Csak közelebbről pillantom meg az egyetlen, mégis mindent megváltoztató tényt: fülében fülhallgató van. Telefonál. Valószínűleg fontos ügyet intéz, munkájával kapcsolatban, tekintete legalábbis olyan. Vagy tán családi üzelmekben vesz részt. Vagy a bankkal tárgyal, haladékot kér. Vagy ő is éppen sajtótájékoztatóról érkezik. Francos ügyféllel alkudozik. Esetleg téves hívást hárít el. Egy biztos: semmi jót nem ígér az a telefonbeszélgetés. És ő is szívja a cigarettát. Frissen meggyújtott, dobozból előhúzott, egész cigarettát. Mérges cigarettát, keserves ízűt. Nem élvezi, efelől szemernyi kétségem sincs. Idegei nyugtatására húzza elő őket, dühös mozdulattal gyújtja meg és teszi szájába minden alkalommal, agyában a tudattal, hogy már rég le kellett volna szoknia róla.

Így állnak ők egymás mellett ketten. Két férfi, cigarettázva, diskurálva, de nehéz eldönteni, melyik van ott igazán. Az igazi pátosz ilyen – egy kicsit mindig kiábrándító, végtelenül profán és klisés. Én mindenesetre akkor és ott nem tudtam eldönteni, miután elhaladtam kettejük között, vajon melyikük volt a nagyobb őrült. Megnyugtat azonban a tudat, hogy a mi kedélyes tébolyultunk, valahol odakint, Budapest lármás utcáin most is földöntúli örömmel szívja a jókedv cigarettáját. Helyettem, helyettünk.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom