Két Magyarország

Van úgy, hogy az ember sétál a fővárosban, ügyeket intéz, pénzért lohol, és közben szinte észrevétlenül szembesül valamivel, ami akaratlanul is mesél valamiről, ami Lényegi.

A Lényegi nehéz műfaj, elvontan fogalmi, s éppen ezért kiváló lehetőséget ad arra, hogy lefitymálják azok, „akik fölött nincs égbolt”. Utóbbi – elsöprően plasztikus – metafora amúgy atyámé, ő használta olyan költő és íróféle emberekre, akik nem voltak ugyan tehetségtelenek, csak éppen a lelkük széklábfaragásra alkalmas, de a Dávid-szoborra semmiképp.

Nagyjából erről szól ez a pesti életkép.

A napokban úgy hozta a sors, hogy budapesti barangolásom az Oktogontól a Hősök teréig vezetett. Az egykori November 7. tér egyik szegletében hetek óta egy terjedelmes, ám leginkább a hajléktalanok kutricáira hasonlatos sátor éktelenkedik. Az unalom nagy úr – úgy döntöttem, megnézem a „demokratikus forradalmi ifjúság” kihelyezett főhadiszállását. Péntek délután dacára a randa hodály előtt üres a volt a tér. Figyelembe véve, hogy a „Demokráciát!” felirattal összemázolt tákolmány a főváros egyik legfrekventáltabb helyén csúfoskodik, igen drága lehetett a terület bérleti díja.

Ha az ember közel lép, először a szag köszön. Az a semmihez sem hasonlítható, átható, poshadt hálózsák-ájer, amit valamikor a balatoni kempingekben éreztünk kiáramlani, a rendszerváltás előtt, átmulatott szombat éjszakák után, a keletnémet sátrakból. Bepillantva a látvány igazolta a Kádár-kori déjà vu-t. A háttérben, a gyűrt matracon, a takaró mintha egy elmúlt izzadságos éjszakáról mesélne. Oldalt meghatározhatatlan lomok, kopott gázkészülék, bántó igénytelenség. Tré – hogy a momentumos ifjú titánok nyelvén fogalmazzak. Persze, ha ezt az életképet a szánalmas akcionisták médiatámogatói olvassák, azt írják majd, hogy a forradalmárok mindig a szegény elnyomottak közül kerültek ki. Igen ám, de tudtommal Petőfiék nem béreltek igen nagy standot, a császári udvartól, Pest legdrágább körzetében.

De ne legyek igazságtalan: a szomorú tanyán volt jele a profizmusnak is. Többek között egy láthatólag modern, elektromos hangosbeszélő formájában, ám talán a legfeltűnőbb mégis a nehéz szagú belső tér közepén álló tábla volt. Rajta is a filctollal festett programpontok, szervezői utasítások: ki hová vonuljon és vonultasson, hová kell szónokot szervezni, annak milyen kérései vannak, a legszebb felirat, csupa nagy betűkkel: „DJ KELL!!!” Így néz ki a „független” ifjú értelmiség spontán felhorgadása, egy méregdrága helyen bérelt romsátorban.

Néhány perc múltán aztán egy őszülő borostás, sovány férfiember kukkantott ki a nehéz szagú rezidenciából. A nyolcvanas évek szociofilmjeiben ilyennek mintázták a lecsúszott, alkoholba menekülő értelmiségit. „Jó napot!”, szólt, a „kívánok” elmaradt, de végül is ne ragaszkodjunk annyira a polgári etiketthez, egy anarchista világmegváltó esetében. Illendően köszöntem, aztán talán tíz kínos másodpercig némán néztük egymást. Ő nem mondott semmit, nekem nem volt kérdésem, talán érezte, hogy nem vagyok ideális kuncsaft.

Ez az életkép akár önmagában is megélne, de ezúttal úgy esett, hogy a taoizmus szelleme beköszönt Budapestre, a Jin után jött a Jang is. Utam az Oktogonról a Hősök terére vezetett, és ott is volt egy „kitelepülés”. Úgy hívták „A magyar kézilabdázás napja”. Nagy királyaink, fejedel­meink
figyelték a Millenniumi emlékmű szobortalapzatairól, amint az ovisoktól a strandkézilabdásokon át a múlt legendáiig élvezték és népszerűsítették ezt a csodálatos sportágat. A sportot, amit a romkocsmalakók mélyen lenéznek, amit az „Orbán-diktatúra” alapjának tekintenek. Sürgős dolgom volt, de nem bírtam megállni, hogy ne nézzem, egy félórácskát az önfeledt, boldog játékot. És a lelátókon ülők mosolygó arcát. Nem szeretnék nyálas szimbólumokkal élni, de így történt: az Oktogonnál még borús-esőre hajló idő volt, az Andrássy út végén már szikrázott a májusi nap.

De ha már szimbólum, a momentumosok által szétvert budapesti olimpián éppen a Hősök terén lettek volna a strandröplabda küzdelmei. Aki látta a látványterveket, tudja, egy világcsodája lett volna.

Hát, nagyjából, így ér körbe Magyarország, az Oktogontól a Hősök teréig, a semmitől a reményig.