Kesergő helyett

 Elkövette már az Olvasó az önsorsrontás olyan mindennapi formáit, mint a reggel főzött, négyszer-ötször megmikrózott kávé? Köhögte már fel a zaccot, miközben cigarettahamut pöcögtetve kollégáival szidta a jelen nem lévő munkatársakat, házastársat, buszvezetőt, adóhatóságot?

Legalább ilyen nyomorúságos dolog kezünkbe venni a nyugati sajtót és hazánkról olvasni. Nem mintha lenne értelme, hiszen ahogy érezzük a kávézacc ízét, úgy fel tudjuk mondani előre a hat éve dohosodó frázisokat is a megosztó miniszterelnökről, jobbra tolódó országról, antiszemitizmusról és hasonlókról. Az esetek többségében a cikkek szerzői olyan újságírók, akik sosem jártak Magyarországon, mielőtt leírták a nyomasztó hangulatról és rettegésről szóló drámai soraikat. Ők azok, akik rosszul lobbiznak a főnöküknél, az okosabbja ugyanis meggyőzi a szerkesztőit arról, hogy a kelet-európai poklot igazán csak a helyszínen lehet megnézni. Egy hosszú hétvégébe pedig belefér egy sor aggódó liberális elemző, jelentéktelen balliberális párt, gulyásleves, gyógyfürdő és bulinegyed. A nyugati bírálatokat pedig véres kardként hordják körbe azok, akik az ilyesmit szívesen olvassák. Kelet-Közép-Európa már csak ilyen, mindig az a legérdekesebb tükör, amit a Nyugat mond rólunk.

Az országimázs problémakörének megértéséhez vegyünk egy kínzóan ismerős példát. Van az úgy, hogy az utcán belelépünk valamibe. Persze az ember siet, tekintetét előre veti, a fényes jövő vagy legalábbis az elérni kívánt busz irányába. Ki veszi észre ilyenkor, ha egy köztisztaságilag oda nem illő tereptárgy vált a potyautasává? Az igazság pillanata a buszon jön el, amikor a körbesandító utastársaink
között ér utol a szörnyű felismerés: a szag forrásai mi magunk vagyunk.Pontosabban szólva: a hiba nem bennünk van, de mi követtük el azt a hibát, ami a szag forrásává tett minket.

Ha azon dühöngünk, hogy a nyugati sajtó Magyarországról miért egyoldalú, miért van tele tévedésekkel, ferdítésekkel vagy konkrét hazugságokkal, mindig azt kell nézni, honnan jön a „szag”. Nem nehéz rájönni, hogy az információk és vélemények ősforrásai-nak köre igen szűk, s az ő nyilatkozataik terjednek, mutálódnak, köszönnek vissza mindenhonnan. Mindenki, akit az ilyesmi egy kicsit is érdekel, hat éve kesereg, hogy a nyugati újságíró ilyen, mindegyik csak egy politikai elemzőt ismer, és mindegyik úgy érzi, a magyar politikai palettát a legjobban a parlamentben csak két mandátummal bíró Együtt tudja képviselni.

A kesergés azonban még önmagában sosem oldott meg semmit, legyünk erősek, ezt sem fogja. A Magyarországról kialakult kép javításának vannak tőlünk független korlátai, ennek felismerését azonban csak akkor szabad összeesküvés-elméletekbe és bűnbakkeresésbe fojtani, ha a háttérben dolgozunk azon, hogy fordítsunk az erőviszonyokon. Amíg egy közel-keleti demokrácia megteheti, hogy szemrebbenés nélkül raportoztatja más országok sajtóját, addig hazánknak más módszert kell választania. Kis ország vagyunk, amely átmenetileg nagyobb jelentőségre tett szert, mint amit mérete önmagában indokolna. Legalább olyan jónak, olyan ravasznak, legalább olyan profinak és szorgalmasnak kell lenni, mint azok, akiknek az erősen kisebbségi véleménye uralja a híradásokat. A kormányzati kommunikáció legkésőbb az „illiberális” tusványosi beszéddel megtanulta a leckét – a magyar nyelv áldás és átok is lehet, tájékoztatni kell a nemzetközi sajtót, mielőtt félretájékoztatják. Üdvözlendő, hogy az elmúlt időszakban a kormánykommunikáció felvette a kesztyűt, elérhetők angolul és gyakran németül is a fontosabb beszédek, nyilatkozatok. Ez persze csak egy része a munkának.

Hiába vigadunk sírva, ideje megmutatni: nem a kesergés és vádaskodás a magyar virtus.