Kereszttűzben

Noha a kormánypártok jelentős választási sikere nyomán az ellenzékiek nem igazán ficánkoltak, súlyos támadások érték a kormányoldalt. Két ügy emelkedett, emelkedik ki az elmúlt hetekben, egyrészről az internetadó (leánykori nevén a távközlési adó kiterjesztése), másrészről az Egyesült Államok kulcsszerepével előkerült kitiltási botrány.

A két ügy lefolyása persze a párhuzamosság folytán egymást is befolyásolja, hiszen egymást váltogatták az elmúlt hetekben a „nap híre” kategóriában. Számos tanulsága van az e két hír körül lezajlott eseményeknek, az egyik ilyen érdekesség egyelőre csak az internetadó kérdését illeti, hiszen itt már egy gyakorlatilag lejátszott sztoriról van szó. Röviden összefoglalva, az történt, hogy az idén benyújtott, jövő évre vonatkozó adótörvény-javaslat rendelkezései között rejtőzött egy olyan elképzelés, amely az internetes adatforgalmat érintette volna, azzal, hogy a kormányoldal a már bejáratott recept szerint a szolgáltatókat igyekezte volna terhelni. Ha ezt előzetesen olvasta, hallotta volna az ember, könnyen úgy gondolta volna, hogy bejáratott receptről van szó, lesz némi cécó, de ez nem jelent majd nagyobb mértékű akadályt a bevezetés előtt. Ugyanakkor a netadó kapcsán, ahogy korábban a távközlési adó esetében is, megjelent az az értelmezési keret, amely szerint a szolgáltatók tovább fogják terhelni a fogyasztókra, s ez az értelmezési keret most működni tudott, mert egy könnyen mobilizálható réteget érintett. Az internet, a Facebook és a többi közösségi oldal világában egy ilyesfajta ügyben egyszerűen össze lehet rántani az érintetteket, csoportok szerveződnek, amelyekhez egy kattintással csatlakozni lehet, ezekben növekszik a feszültség, ami kis szervezéssel ideális alapot nyújthat egy tömegtüntetéshez.

Az adó kivetését ellenző tüntetések elég nagy tömeget mozgattak meg ahhoz, hogy a kormányoldal döntési kényszerbe kerüljön. Most tekintsünk el annak a részletezésétől, hogy az ellenzék ezt az eseménysort is a „demokrácia felszámolása” című történetbe ágyazta, mert erről sokszor esett már szó. A kialakult döntési kényszerben a kormány egy választóközpontú döntést hozott, vagyis elvetette az internetadó bevezetésének lehetőségét. Az egyik fontos tanulság éppen ez. A jelentős választói rétegeket komolyan érdeklő kérdésekre a kormányzat meglehetősen érzékenyen tud reagálni, ami a korábbi – Gyurcsány Ferenc és társai nevével fémjelzett – kormányoldalra finoman szólva sem volt jellemző, legalább 2006 tavaszától.

Több portálon megjelent a hír, amikor még a netadó elvetéséről a nyilvánosság előtt egyértelműen senki nem beszélt, hogy kormányzati részről közvélemény-kutatásokat rendeltek az ügy kapcsán, nyilván annak felderítésére, hogy valóban jelentős választói réteg ellenzi –e a bevezetni kívánt új terhet, s milyen mértékben. Egy, vagy két nap telt el az erről szóló hírt követően, amikor a miniszterelnök bejelentette, hogy a netadót az adott helyzetben nem lehet bevezetni.

A másik fontos tanulság abban rejlik, hogy nincs komoly, potens ellenzéki párt, amelyik egyszeribe erős kihívóvá válhat, s ez egyelőre mindkét ügyön meglátszik. Ez azt jelent, hogy hiába jelennek meg ilyen, vagy olyan ügyek, amelyek a kormányoldalt rosszul érintik, nincs, aki becsatornázza az érintett választói csoportokat.

Olyan helyzetben vagyunk, amikor a baloldali ellenzék romokban van, három választáson szerepelt lesújtóan – hozzátéve, hogy az önkormányzati választás előtt bemutatott attrakcióihoz képest október 12-én érdemtelenül „jó” eredményeket sikerült elérniük. Van egy, a választók által nagyon elutasított Gyurcsányuk, egy Tóbiás-féle – legyünk hízelgőek – középszerű MSZP-jük, illetve egy Bajnai nélküli Bajnai-pártjuk.

Ott van még az LMP, amely az elmúlt ciklusban nem tudott mást felmutatni, csak impotenciát. Nem tudtak belekapaszkodni egyetlen botrányba sem, ezzel nem tudtak jelentős szereplővé válni, ezért az újonnan felmerülő ügyekre építve egyre nehezebb lesz kitörniük. Mondhatni bekerültek egy kispárti skatulyába, s a tapasztalatok alapján a kormányoldalnak olyan értelemben nincs velük szemben félnivalója.

A Jobbik a második legnagyobb párttá nőtte ki magát, amit más szemszögből úgy is leírhatunk, hogy a szocialistáknak sikerült támogatottság tekintetében alájuk süllyedniük, ugyanakkor úgy tűnik, hogy korlátos a nemzeti radikálisok előretörése.

Ezzel megint oda lyukadtunk ki, hogy potens, kormányképes alternatíva jelenleg nem látszik. Hozzá kell tenni, hogy választások csak 2018-ban lesznek, vagyis addig van lehetőség ellenzéki oldalon teremteni egy ilyet. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi szereplőket figyelembe véve, s nem számolva egy esetleges újjal, a kormányoldal csak önmagát tudja megverni, de nyomatékosítani kell, hogy önmagát meg tudja verni.