Kereszttelenítenek

A történet ott kezdődik, hogy 1905-ben született egy törvény, amely az egyház és az állam szétválasztásáról szól, amolyan forradalmi szellemben. Erre a jogszabályra hivatkozott a rennes-i Közigazgatási Bíróság, majd egy laza mozdulattal lebontásra ítélte II. János Pál pápa köztéri szobrát egy bretagne-i kisvárosban, bizonyos Ploermelben. A sajtóbeszámolók szerint nem is igazán a szentté avatott egyházfő alakjával volt gondja a felvilágosult testületnek, hanem azzal, hogy az alkotás része egy kereszt. A nyolcméteres feszület „elhelyezésénél és méreteinél fogva feltűnő jellegű, és mint ilyen, ellentétes a Francia Köztársaság világi jellegét előíró alkotmánnyal” – így az indoklás. Az önkormányzatnak fél éve van a bontásra. Ennyi.
Vagyis dehogy!

Valami félelmeteset jelez a bíróság döntése, és az ember csak kapkodja a levegőt, mióta elolvasta a hírt. Persze, hallani lehetett korábban, hogy a jog képviselői leparancsolták a keresztet egy olasz iskola faláról, de most újabb határ látszik megszűnni. Mert a mostani logika alapján bizony a templomok tetején sem maradhat a kereszt, hiszen eléggé sérti a független állam eszményét. Ha ugyanis egy korszerűen értéksemleges valaki éppen elmegy mellette, ráadásul az állam által kiépített járdán, és felnéz a toronyra, bizony jogaiban sérül. Neki ugyanis ne mutassanak holmi jelképeket, pláne ne egy olyan személyét, aki az életét adta barátaiért és ellenségeiért! Nosza, szedjük le onnan ezt az avítt szimbólumot, tegyük a helyére a „semmit”! Így nyilván minden jogvédő megnyugodna, mivel az állam és a gonosz egyház még „szétebb választódna”.

Visszatérve a bírósági eljáráshoz: különösen a lengyelek, de alighanem a kommunizmus alól nem is olyan rég felszabadult térség valamennyi lakosa személyes sértésnek veszi majd a százezreknek reményt adó pápa alakjának elbontását. De nem csak ők, a világ valamennyi hívője, sőt minden jó érzésű ember felháborodhat a döntésen. Józan ésszel ugyanis fel nem fogható, hogy miként lehetséges ilyesmi a hajdan keresztény Európában, amely oly büszke magára. Nagyjait a jelek szerint mégsem becsüli. Ha ugyanis arra jut a most már tényleg rendkívül öreg kontinens, hogy a hitben és emberségben, a szenvedés vállalásában örök példát mutató II. János Pál pápa nem méltó a tiszteletre, akkor ez a morális válság maga, pőrén, leplezetlenül.

Különösen is morbid, hogy a mementón olvasható a Szentatya híres buzdítása: Ne féljetek! Nos, azt hiszem ismét elkezdhetjük komolyan venni ezt a két szót. Ránk fér.