Keresztényüldözés

A leghosszabb és legvéresebb üldöztetés Diocletianus császársága alatt volt: Euszébiosz leírása szerint a keleti provinciákban patakokban folyt a vér, például a hitéhez ragaszkodó thébai légió összes katonáját lemészárolták. Aztán bőven volt keresztényüldözés az újkorban is: francia forradalom, Napóleon, a portugál szekularizáció és szerzetesüldözés, a forradalmi Mexikó és Spanyolország, Hitler és a nácik. S nem feledkezhetünk el e téren a kommunizmus bűneiről sem. (Nem véletlen, hogy Dziga Vertov különös filmje, a Donbassz szimfóniája egy pravoszláv templom felrobbantásával kezdődik.)

Japánban és Kínában a 20. század elején durva kezdeményezések születtek a keresztény hit felszámolására, majd tetőztek Mao Ce-tung elnök hosszú uralma idején. A mai üldöztetések Ferenc pápa szavaival rettenetesebbek, mint egykor a Római Birodalomban voltak. Évente több mint százezer keresztény hal mártírhalált. Közömbösen vesszük tudomásul, hogy Moszulból elüldözték az egyik legrégibb keresztény közösség utolsó ottmaradt tagjait, százötven családot. Következmények amerikai bombázásokon kívül, amelyek célja a moszuli olajmezők biztosítása, nincsenek. Európában politikusaink és írástudóink identitásában kis szerepet játszik keresztény mivoltuk. Különben is, mindenütt másért üldözik a keresztényeket, Észak-Koreában mondjuk ideológiai, Szudánban etnikai okokból. Az újonnan színre lépett Iszlám Állam és a Boko Haram indokai egészen mások, mint a kínai vallásügyi minisztériumé. Egyszóval ahol üldözik hitsorsosainkat, ott beszélhetünk gonoszságról, ostobaságról, terroristákról, de a politikai korrektség idegenkedik annak kimondásától, hogy az egésznek vallási okai is vannak, akárcsak Néró császár idejében. Ugyanis egy ilyen megállapításból az iszlám nagyon rosszul jönne ki.

Abból a tíz országból, ahol mindennapos az üldöztetés, kilenc mohamedán, s a világ 39 iszlám országából Gambia kivételével a keresztény állampolgárok sehol sem egyenjogúak. Irakban sok muzulmán van, akik védelmükbe veszik az üldözötteket, s a szentföldi püspökök is óvatosan elhárították maguktól annak gondolatát, hogy olyan „bűnözőket, akik muszlimnak nevezik magukat”, mint ilyeneket bélyegezzenek meg. Ezért az emberi jogok megsértésének szankcionálásában a Nyugat az iszlám világgal szemben meglehetősen bizonytalan, s ezt mintha azzal kompenzálná, hogy fegyvert és pénzt ad a centralizmushoz ragaszkodó ukrán kormánynak, hogy saját városait – ahol az emberek másképp szerettek volna élni – morális dühvel lőjje szét. Egy európai keresztény pedig eközben mi mást tehetne, mint hogy segélyekre gyűjt közel-keleti hitsorsosai számára, s imádkozik értük azt gondolván, hogy ez méltó válasz a gyűlöletre és az erőszakra. A médiában ugyanakkor rendszeres a vallás gúnyolása, félremagyarázása, s annak hirdetése, hogy az embert a középkor sötétségéből a felvilágosodás vezette ki. A gondolkodás szabadságát megkötő vallásosságtól – halljuk nap mint nap – a Nyugatot a liberalizmus és materializmus eszméi mentették meg. A médiát s a „világnézetileg semleges” eliteket mintha nálunk is kísértené a keresztényüldözés szelleme. Mi pedig úgy lapulunk a képernyő előtt, mint a mélytengeri halak.