Kérem, kopogjon!

Pedig az ész nélküli tiltakozás helyett az intézkedés okait is nézni kéne.

Az Európában hibásan művelt multikulturalizmus és a határtalan befogadás elmúlt években látott „eredményei” valószínűleg megrémítik az amerikai emberek jelentős részét, és nem véletlenül. Számukra eddig a szélsőséges iszlamista terror valami kívülről érkező fenyegetés volt: a 2001. szeptember 11-i merénylet után is azt olvashatták a szalagcímeken, hogy megtámadták az Egyesült Államokat. Az utóbbi pár év európai tudósításait látva viszont rá kellett döbbenniük, hogy ma már a dzsihád a mindennapjaikat fenyegeti, sétáljanak bár egy karácsonyi vásáron vagy csak menjenek el megnézni egy színdarabot. Donald Trump pedig kampányában megígérte nekik, hogy megvédi őket attól az érzéstől, hogy rettegve lépjenek ki az utcára. Rendelete egyáltalán nem számít szigorúnak, ha nem az Egyesült Államokban léptették volna érvénybe, akkor valószínűleg csak pársoros hír lenne minden lapban. Az, hogy a rendelkezés eléri-e a célját, hamarosan kiderül, de a döntés mindenképpen szimbolikus értékű, mert Trump azt üzeni a választóinak, hogy megtartja ígéretét, és megvédi őket.

A világszintű felháborodás pedig az érdekek és az álszentség koor­dináta-rendszerében mozog: a rendeletet mérlegelés nélkül elvetők rendszerint az érintett országok kormányzatának tagjai vagy Trump politikai ellenfelei. A harmadik csoportot azok képezik, akik úgy véleményezik Washington döntését, hogy az általuk javasolt megoldások eddig mind becsődöltek vagy még nagyobb bajt okoztak: Angela Merkel tanácsai annyit érnek bevándorlásügyben, mint a székely közmondás szerint döglött lovon a patkó.

Álszentség pedig azért, mert ha egy társasházban történne mindez, mindenki az öreg Donaldnak adna igazat: beköltözve az egyik lakásba úgy dönt, hogy mivel még nem tudja, a szomszéd utcában látott veszélyes alakok ugyanazok-e, mint azok az ismeretlenek, akik az első nap ki-be járhattak a házba, ideiglenesen bezárja az ajtót, amíg kiismeri magát a környéken. Néhány szomszéd és az érintett ismeretlenek tiltakoznak, és követelik, hogy nyissa ki az ajtót. Egy távoli város házának unatkozó lakógyűlése megtiltja Donaldnak, hogy belépjen az épületbe és felszólítja, hogy vonja vissza a rendelkezéseket. A történet abszurd, és a párhuzam persze sántít, de szinte kiált a kérdésért: miért gondolja bárki, hogy míg egy egyénnek joga van időt kérni a tájékozódásra amikor a biztonságáról van szó, egy országnak nincs? Nem vélemény, hanem jog kérdése az, hogy minden állam eldöntheti, ki léphet a területére, és bár az ideális állapot az, amikor nyugodtan nyitva lehet tartani a határokat, és befogadni mindenkit, de sajnos nem olyan korban élünk, ami ezt lehetővé teszi. Vitán felül áll, hogy a megoldás nem a világtól való elfordulás és a teljes bezárkózás, de nem szabad elvitatni egyik nemzettől sem a jogot, hogy előbb érezze magát biztonságban, és csak aztán, sokkal biztosabb alapokról nyújtson segítő kezet azoknak, akik rászorulnak. Mielőtt elítéljük, értsük meg: az Egyesült Államok elnöke egyelőre nem tett mást, mint kitette az ajtóra a táblát:
„Kérem, kopogjon!”

Azzal, hogy két állam megtámadta bíróságon az elnök rendeletét, és egy bíró nemzetbiztonsági ügyben felülbírálta az elnököt, világossá vált: a demokraták egy részének a demokrácia csak akkor nyugszik szilárd, mozdíthatatlan alapokon, ha az érdekük úgy kívánja. Szemtanúi vagyunk annak, hogy az amerikai alkotmányt, amire az egész Egyesült Államok épült, már nem először alkalmazzák gumijogszabályként. Érezhetik ezt azok is, akik a pert kezdeményezték, mert azzal érvelnek a tilalom esetleges visszaállítása ellen, hogy az káoszt okozna. Természetesen az ő eljárásuk kapcsán eszükbe sem jutott ez a probléma. Külön érdekes, hogy az Apple, a Google és az Uber azt állítja, hogy a rendelet miatt gondja lesz a munkaerővel: mind ismerjük már azt a tényt, hogy a Közel-Keleten mindenki orvos vagy legalább magasan képzett mesterember, de most azt is megtudhattuk, hogy ebben a térségben élnek a világ informatikai szakértői is. Ha pedig az említett cégek és a pereskedő államok nem terroristákat akarnak alkalmazni, akkor a vízumokkal és ellenőrzésekkel ők is csak jól járnak, így egyértelmű mindenki számára, hogy ez csak egy újabb felvonás a Trump elleni játékban, amit a demokraták liberális szárnya egyre veszélyesebben játszik: most már az Egyesült Államok biztonságát is kockára teszi, csak hogy igaza legyen.