Sokunknak könnybe lábad a szemünk, s valamiféle nemzeti romantikával, sokszor a magyarság kollektív tudatalattijában megbúvó nosztalgiával szemléljük e tájat és minden megmaradt értékét. Akár a Hargitáról lecsorduló, a kövek közt is utat találó tiszta vizű patak, úgy tör elő belőlünk a nemzeti büszkeség és a veszteség szomorúságának valamiféle csodás egyvelegérzése. Egyesekben felébred a harci kedv is. De ez természetes érzés, nincs benne semmiféle bűn. Pedig a két nagy mesterséges szörnyeteg, a két megállíthatatlan leviatán, a globalizmus és a románosítás már nem csupán a Partiumban, hanem a Székelyföldön is járja haláltáncát.
És sajnos nincs igazi, erős magyar párt, amely ellenállna, amely megállítaná. Mert üzengethet Kelemen Hunor mindenfélét a románok centenáriuma alkalmából, hogy nem tudnak az itt élő magyarok, a székelyek és leginkább az RMDSZ tiszta szívből örülni, de ez kevés. Nagyon kevés. Mert közben a románosítás tovább erodálja a közösséget.
A globalizmus ellen védekezni nem nagyon lehet, bár bizonyos határok közt muszáj lenne. Nincs nemzet, ahol nem koptatná a hagyományokat, vagy ahol a közösség szent ünnepeit nem szorítaná ki a profán bulizás.
Ítélkezni afelett sem lehet, amikor a székely ember hajtotta szekér hátulján ülő szalmakalapos suhancok az okostelefonjukat nyomkodják; vagy amikor a magyar leányok vállpántos felsőben a McDonlad’s felé igyekszenek a szünidőben, a csorba levesről pedig sosem hallottak. És a Székelyföldön található összes nagyváros határában is multi jön szembe multival kézen fogva. De ez „globális” jelenség és probléma, siratni lehet ugyan, de ezért az anyaországban is van okunk bőven búslakodni. Különben sem lehet elvárni, hogy Erdély vagy éppen Székelyföld egyfajta „magyar rezervátumként” működjön.
A románosítás ellen azonban többet lehetne tenni. A politika szintjén mindenképpen. De úgy tűnik, hogy hiába a generációváltás, az RMDSZ nem tud megújulni. Marad a régi, jól megszokott dörgölőzés, egy kis kakaskodás a beszéd szintjén, amely megdobogtatja az anyaországban élők szívét, de megalkuvás megalkuvás hátán, s a bicska sehol sem nyílik ki igazán. Csak dagonyázás a románok által kitaposott „hatalomsárban”. Gondoljunk csak a jogi, területi vagy kulturális autonómiára! Mit ért el az RMDSZ az elmúlt harminc évben? Pedig a helyiek is változást akarnak, csak nincs igazi alternatíva, s a megszokás a székelyek közt is nagy úr.
Erdély településeit járva alig látni felújított református vagy római katolikus templomot. Az utóbbiak legtöbb helyen omladoznak, ellentétben a „román” ortodox templomokkal, amelyeket a mindenkori kormányzat és helyi politika teletömött pénzzel. Meg-megállva egy-egy szebb „magyar” templomnál, a helyiek arról mesélnek, hogy a mostani magyar kormány segített a felújításban, vagy kalákában csinálták, de az RMDSZ vagy a románok semmit sem adtak. Ha rajtuk múlna, már templom se lenne.
Vagy ott vannak a magyar iskolák, a magyar közösségek utolsó bástyái, amelyek közül kisebb túlzással minden harmadik Márton Áron nevét viseli, mégis román nyelvű táblákkal, román zászlóval és persze most már az „1918-as nagy esemény” centenáriumára készülő plakátokkal „díszelegnek”. Megeshet, hogy szeptemberben magyar szavakat lehet majd az iskola termeiben hallani, de vajon meddig még?
Végigutazva Erdélyen, mindenhol román és uniós zászlók milliói lengedeznek, hisz készülnek „Erdély Romániához való csatlakozásának” (értelmezés kérdése!) századik évfordulójára. Ez kiváltképp jó alkalom lesz majd ismét a nyílt románosításra, a magyarok megalázására. És ez ellen nem elég már csupán szóval védekezni. Több kell ennél! Mert ha a globalizmus ellen nem is, de a románosítás ellen sokkal többet lehetne tenni.
Ottjártunkkor ismét csak rácsodálkoztunk a szívmelengető magyar emlékekre, a lélegzetelállító tájra, de sok-sok olyan kisebb-nagyobb szomorú dolgot vettünk észre, amely évről évre egyre feltűnőbb. Köztük a pusztulást, a fogyatkozást. Van persze közösség, amely ellenáll, amely, ha kicsit modernebb formában is, de merészen őrzi a csodás székely és magyar kultúrát. Igaz, azok mentesek a politikától, de még a pártpolitikától is. Pusztán a természetes közösségek természetes önvédelmének eredményeit hirdetik, nem pedig az egyre nagyobb csalódást okozó, továbbra is csak dagonyázó RMDSZ dicsőségét.