Vélemény és vita
Kell ilyen reneszánsz?
Vajon keleti szomszédaink eljutnak valaha az önrendelkezési jogok tiszteletben tartásában oda, ahol állítólagos ősatyáik kétezer éve tartottak?
Ha Krisztus születése idején a vándor Rómába utazott, s – kibámészkodva magát a Circus Maximus kocsihajtóin – az Augustus császárról elnevezett térre akart volna eljutni, a járókelők egy vénséges vén útra terelik. A Vicus Tuscusra – azaz az Etruszk utcára.
A hatalmas Etrúria pompakedvelő népe ekkorra már jóformán teljesen eltűnt, asszimilálódott a latin vasmarok szikár szorításában – legfeljebb kifacsart nevű, rómaiasított isteneik élhettek kényszerközösségben a hellén kultúrából Rómába hurcolt rokonaikkal. Évtizedek teltek már el azóta is, hogy Sulla légiói a végső erejüket összeszedő etruszk törzsek utolsó lázadását is felmorzsolták, földjüket szétosztották. A hódoltatott maradék pedig – miután a hajdanvolt etruszk birodalom az évszázadok biztonságos távolságából már nem fenyegette a feltörekvő Rómát – az impérium szemében egykori urakból, majd ádáz ellenségből az ősi kultúra egzotikus hordozójává lényegült át. Egyszer csak divat lett etruszk költőket hallgatni, akik a Róma fölött is hatalmat gyakorló etruszk királyok korának dicsőségét zengték. Vergilius a haza alapításáról énekelt, Propertius a pusztulásáról. „Fényes arany trónszék állt fórumod közepén, most csak a pásztorsíp muzsikál lomhán falaid között” – így siratta el Veii ősi városát az elégiák mestere. Az etruszk nemesség pedig nem volt már rebellis közellenség, hanem a dicső múlt emlékkövévé vált, afféle dísszé a cézári aranydiadémon.
Sőt ennél is többé: a leghíresebb etruszk, Maecenas a birodalomszervező szakértelem letéteményeseként igazgatta császára nevében Rómát. Függetlenségük visszaszerzéséről már a legvadabb költők sem álmodtak, de csillant még egy utolsót Etrúria visszfénye, mielőtt napja végleg leáldozott.
A párhuzam talán sántít, mégis fájón hasított belém, amikor Segesvár utcáit tapodva megláttam a makulátlan zománcú német nyelvű utcatáblákat. Az egykori szász szék-központ harmincezer lakosából ma alig háromszáz német. Ahogy a Magyar Királyságtól Romániához került területek több mint félmilliós németségéből sem maradt több mára, mint amennyi Segesvárt benépesíthetné. Az Erdélybe ipart és városias kultúrát hozó szászok mára súlytalanokká, azaz veszélytelenekké váltak – olyannyira, hogy az őket erőszakkal beolvasztó, kitelepítő, elüldöző románság párás tekintettel emelte az elnöki székbe Klaus Johannist s vele a német precizitás mellett a polgári Erdély egzotikus, szász eredetét. A németek jelene a határon túli magyarság szörnyű előképét rajzolja fel. Temesvár, Brassó, Nagyszeben és Medgyes: a négy település egyikén sincs tíz százalék fölött a magyarság vagy kettő fölött a németek aránya, utcáikon mégis háromnyelvű táblák hirdetik kelet multikulturális Svájcának hazugságát. Háromnyelvű táblák, amelyekért az olyan frontvárosokban, mint Marosvásárhely, büntetnek és bírságolnak a román hatóságok. Mert ott még van súlya, tétje a dolognak, ott a táblák mögött ott az élő, nemrég még domináns magyar közösség is.
Persze az analógia nem tökéletes. Ókori vándorunknak a járókelők büszkén újságolták volna, hogy fél Róma az etruszk királyok keze nyomát viseli a capitoliumi farkastól a Circus Maximusig. A latinok legendáikban sem hazudták magukat őshonosnak, s a történetíró Livius is fontosnak tartotta leszögezni, hogy „egykor majdnem egész Itália az etruszkok uralma alatt állt”. Nem tagadták el pásztor őseiket, nem emlegették jogos igazságtételnek a szabin nők elrablását, és elismerték, hogy hódításaikat az erő és nem valamiféle kitalált örökség igazolja. Császáraik pedig messzemenő kulturális autonómiát adtak minden megszerzett provincia népének. Vajon keleti szomszédaink eljutnak valaha az önrendelkezési jogok tiszteletben tartásában oda, ahol állítólagos ősatyáik kétezer éve tartottak?
A hatalmas Etrúria pompakedvelő népe ekkorra már jóformán teljesen eltűnt, asszimilálódott a latin vasmarok szikár szorításában – legfeljebb kifacsart nevű, rómaiasított isteneik élhettek kényszerközösségben a hellén kultúrából Rómába hurcolt rokonaikkal. Évtizedek teltek már el azóta is, hogy Sulla légiói a végső erejüket összeszedő etruszk törzsek utolsó lázadását is felmorzsolták, földjüket szétosztották. A hódoltatott maradék pedig – miután a hajdanvolt etruszk birodalom az évszázadok biztonságos távolságából már nem fenyegette a feltörekvő Rómát – az impérium szemében egykori urakból, majd ádáz ellenségből az ősi kultúra egzotikus hordozójává lényegült át. Egyszer csak divat lett etruszk költőket hallgatni, akik a Róma fölött is hatalmat gyakorló etruszk királyok korának dicsőségét zengték. Vergilius a haza alapításáról énekelt, Propertius a pusztulásáról. „Fényes arany trónszék állt fórumod közepén, most csak a pásztorsíp muzsikál lomhán falaid között” – így siratta el Veii ősi városát az elégiák mestere. Az etruszk nemesség pedig nem volt már rebellis közellenség, hanem a dicső múlt emlékkövévé vált, afféle dísszé a cézári aranydiadémon.
Sőt ennél is többé: a leghíresebb etruszk, Maecenas a birodalomszervező szakértelem letéteményeseként igazgatta császára nevében Rómát. Függetlenségük visszaszerzéséről már a legvadabb költők sem álmodtak, de csillant még egy utolsót Etrúria visszfénye, mielőtt napja végleg leáldozott.
A párhuzam talán sántít, mégis fájón hasított belém, amikor Segesvár utcáit tapodva megláttam a makulátlan zománcú német nyelvű utcatáblákat. Az egykori szász szék-központ harmincezer lakosából ma alig háromszáz német. Ahogy a Magyar Királyságtól Romániához került területek több mint félmilliós németségéből sem maradt több mára, mint amennyi Segesvárt benépesíthetné. Az Erdélybe ipart és városias kultúrát hozó szászok mára súlytalanokká, azaz veszélytelenekké váltak – olyannyira, hogy az őket erőszakkal beolvasztó, kitelepítő, elüldöző románság párás tekintettel emelte az elnöki székbe Klaus Johannist s vele a német precizitás mellett a polgári Erdély egzotikus, szász eredetét. A németek jelene a határon túli magyarság szörnyű előképét rajzolja fel. Temesvár, Brassó, Nagyszeben és Medgyes: a négy település egyikén sincs tíz százalék fölött a magyarság vagy kettő fölött a németek aránya, utcáikon mégis háromnyelvű táblák hirdetik kelet multikulturális Svájcának hazugságát. Háromnyelvű táblák, amelyekért az olyan frontvárosokban, mint Marosvásárhely, büntetnek és bírságolnak a román hatóságok. Mert ott még van súlya, tétje a dolognak, ott a táblák mögött ott az élő, nemrég még domináns magyar közösség is.
Persze az analógia nem tökéletes. Ókori vándorunknak a járókelők büszkén újságolták volna, hogy fél Róma az etruszk királyok keze nyomát viseli a capitoliumi farkastól a Circus Maximusig. A latinok legendáikban sem hazudták magukat őshonosnak, s a történetíró Livius is fontosnak tartotta leszögezni, hogy „egykor majdnem egész Itália az etruszkok uralma alatt állt”. Nem tagadták el pásztor őseiket, nem emlegették jogos igazságtételnek a szabin nők elrablását, és elismerték, hogy hódításaikat az erő és nem valamiféle kitalált örökség igazolja. Császáraik pedig messzemenő kulturális autonómiát adtak minden megszerzett provincia népének. Vajon keleti szomszédaink eljutnak valaha az önrendelkezési jogok tiszteletben tartásában oda, ahol állítólagos ősatyáik kétezer éve tartottak?