Jóllehet az elmúlt években a kelleténél erőteljesebben „artikulálódott” Magyarország keleti nyitása – a „nyugati tartás” pedig kétségtelenül halkabban szólt –, a kimutatások szerint szó sincs a gazdaság elszigeteltségéről. Olyannyira, hogy a magyar gazdaság sosem volt annyira beágyazódva a Lajtán túli világba, mint jelenleg. Hazánk kivitelének túlnyomó része Nyugaton talál gazdára, adósságunk és költségvetési deficitünk jelentős részét ugyancsak nyugati befektetők, pénzügyi alapok finanszírozzák, és a megvalósuló magyarországi beruházások döntő részét is a Nyugat „adja”. Magyarország az összes jelentős nyugati gazdasági szerveződésnek – például OECD – tagja. Atlantista integrációnk – hiszen nem mellesleg NATO-tagállam is vagyunk (!) – kipipálva.
Tovább is van, sorolom: a központi és helyi, vagyis állami és önkormányzati fejlesztések kilencven százaléka mögött európai uniós források állnak, a versenyszféra beruházásait pedig döntő részt a nálunk megtelepedett multinacionális vállalatok teremtik elő. Ráadásul a vállalati működő tőke, magyarán a hazánkba áramló céges, reálgazdasági befektetések tekintetében is a nyugati társaságok a dominánsak. Tehát Magyarország külgazdasági kitettségében továbbra is a „nyugati irány” a meghatározó.
A statisztikák szerint – még ha elhangzottak is kormánypárti politikusok részéről szerencsétlen, félreérthető, ideológiai jellegű megjegyzések – nincsenek elidegenítve a „hagyományos szövetségesek”. A keleti nyitás hangoztatása nem is lehet kényszer vagy menekülőút. A Nyugat pedig nem hanyatlik, csak a korábbiakhoz képest gyengébben muzsikál, és elméletileg az Európai Unió „felriasztását” szolgálná a „Juncker-terv” is, csakhogy Brüsszelben különböző csoportok, érdekellentétek és az elképesztő bürokrácia lassítja a reformokat. Miközben szükségünk van önálló modellre, európai uniós finanszírozás és nagy nyugati cégek invesztíciói nélkül – tekintettel a hatalmas adósságra és még néhány negatív gazdasági örökségre – működőképességünk erősen korlátozott lenne.
A magyar útkeresés nem ütközik semmilyen európai szabályba. Az uniós alapszerződés például nem mond olyat, hogy nem lehet megadóztatni a multikat, vagy az átlagosnál – pontosabban: a korábbiakhoz képest – nagyobb fizetési kötelezettséggel terhelni őket. Azonban jogos az a kritika is, hogy a válság- és különadókra nem szabad „rákapni”, mert egy idő után olyan lesz mint a drog: állandó költségvetési tétel, standard bevétel.
Amikor a második Orbán-kormány 2010-ben újratervezte külgazdasági stratégiáját (az elvek a harmadik Orbán-kormány esetében szinte teljesen megegyezők), nem tett mást, mint például néhány száz évvel ezelőtt Hollandia vagy pár évtizeddel ezelőtt az Egyesült Államok. A sokszor tényleg félreérthető keleti nyitás gyakorlatilag a magyarországi exportstruktúra diverzifikáltságát érinti. A hollandok évszázadok óta a Kelettel kereskednek, az Egyesült Államok kereskedelmi deficitjét pedig Kína finanszírozza. Közvetlen szomszédunk, Ausztria immár több mint két évtizede abból profitál, hogy megnyíltak a kelet-európai határok, még akkor is, ha az osztráknál nagyobb volumenű befektetések érkeznek a régióba Németországból. Európa legnagyobb gazdasága jó példa a keleti nyitás stratégiájára, hiszen Németország exportjának több mint negyven százaléka az Európai Unión kívüli országokba irányul.
A magyar kormány tehát igyekszik csökkenteni az unióba irányuló kivitel súlyát, és növelni az Európán kívüli országokkal folytatott kereskedelmet. Jogos a kérdés: miért? Hiszen az Európai Unió országai világgazdasági megközelítésből is dúsgazdagok, megbízható, jól fizető piacok, fix és becsületes kereskedelmi partnerek. A magyar export pedig olyan helyeken talál magának piacokat, mint Németország, Olaszország, Hollandia és Ausztria. Első pillantásra is ostobaság lenne ezt a külgazdasági helyzetet feláldozni.
Az új piacok azért kellenek a magyar gazdaságnak, mert az Európai Unió gazdasága – főleg a nagy „birodalmak”, mint Olaszország és Franciaország –, sajnos hosszú ideje recesszív gazdasági környezetben van, növekedés alig-alig mutatható ki, az is inkább statisztikai, sőt egy-két országban újfent visszaesést tapasztaltak a szakemberek. Keleti irányban viszont a nyugatihoz képest lendületesebb a fejlődés: gondoljunk csak az úgynevezett feltörekvő piacokra.
A magyar célkitűzés az, hogy az export egyharmada a keleti nyitás stratégiája által érintett térségekbe, az unión kívüli országokba irányuljon. Vagyis a kormány által remélt gazdasági növekedést a keleti nyitás programjának kell megerősítenie.
Ettől függetlenül például töretlen a magyar–német gazdasági együttműködés fejlődése, amit bizonyít, hogy a Németországba irányuló magyar export tizennégy százalékkal nőtt az idén az első fél évben, és továbbra is Németország a legnagyobb befektető Magyarországon. Ugyanilyen fontosak a magyar–amerikai kapcsolatok is. Például az államadósság egytizede egy amerikai pénzügyi alap kezében van, de egyébként is felkapottak a magyar állampapírok a tengerentúli befektetők körében. Reálgazdasági viszonylatban is ezer szál fűz bennünket az Egyesült Államokhoz, nem beszélve arról, hogy – Nagy-Britanniával együtt – képes a fejlett nyugati világban jelenleg a növekedésre. Hamis az az összkép, miszerint a nyugati országokban az állam – teljesen magukra hagyva a polgárokat – egyáltalán nem avatkozik be a gazdaságba. Még az Egyesült Államokban is számos példa van a fokozott állami szerepvállalásra.
Mivel a magyar gazdaság nyitott, exportorientált és a jelenlegi, fő kiviteli piacaink lassan találnak magukra, nem pusztán a nyugati, hanem a keleti piacokra is szükségünk van.
De: is-is!