Kaszinókapitalista szocdemek

A hétvégén is folytatódott a balliberálisok választási nagyregénye, amelyben ezúttal nem Gyurcsány Ferenc kezében volt az aduász, hanem az őt kiátkozással fenyegető Botka Lászlóéban. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje egy lapinterjúban – amelyben arról is faggatták, tud-e öt olyan szocialista politikust mondani, akiket szívesen látna, mert hitelesen tudja képviselni az új politikát és nem köthető a 2010 előtti időszakhoz – azt felelte, „még nem fogok neveket mondani”, még „nem tartunk ott”, s egyébként pedig nála nincsenek előre leosztott szerepek.

Az igazi tromf pedig az volt, hogy a nem hiteles politikusok, akik a Fideszt 2010-ben kétharmados győzelemhez segítették, már nem is az MSZP-ben vannak.

Ha viszont már nem ott vannak, minek a megtisztulás? Már patyolattiszták? Ha pedig a DK-ba igazoltak át a tisztátalanok, követve a pártját elhagyó főbűnöst, vagyis Gyurcsány Ferencet, akkor most minek együttműködni velük? Hogy újra bepiszkolódjanak?

Botka értékrendje szerint ezt a logikát úgy fordíthatjuk le, hogy vannak a tiszta demokraták (az MSZP-ben), és vannak a nem tiszta demokraták (a DK-ban), akiknek – mert az interjúban ezt mondta – „2018-tól együtt kell alkotniuk a demokratikus többséget”. Ha az olvasó úgy találná, hogy ez fából vaskarika, vagy olyan, mint egykoron volt a szovjet üveggolyó, fából van és négyszögletes, nos, akkor ne magában keresse a hibát.

Ez majdnem akkora blődség, mint amiről a múlt héten beszélt Gyurcsány, a „legelutasítottabb” magyar politikus. Történetesen, hogyha Botka nem hajlandó vele együttműködni, akkor majd az MSZP képviselőjelöltjével szemben állítanak riválisokat, például „ott, ahol az a legjobban fog fájni a szocialistáknak.” Ugyan nem mondta, hogy hol, de mindenki rögtön tudta, hogy csak Angyalföldre gondolhatott.

Na már most, ha ez így van, akkor ha én baloldali gondolkodó, választópolgár, Orbánékat legyőzni akaró értelmiségi lennék, mégiscsak megkérdezném: miféle demokrata az ilyen? Aki csak önnön maga szere­pében tudja elképzelni a demokratikus változást? Ha nektek nem kellek, maradjon inkább a nyakunkon az Orbán-rezsim?

Ez persze csak a felszín. Az igazi ősbűn az MSZP-ben, hogy a hét éve megújulni akaró szocialisták képtelenek elszámolni a múlttal. Nem csak Őszöddel, ahol elhangzott és elhangozhatott a híres-hírhedt gyurcsányi beszéd, s kiderült, hogy ők nem csupán az Európai Uniót verték át, nem csupán egy országot csaptak be, hanem saját híveiket, választóikat is semmibe vették. Mégsem akadt senki, egyetlen szocialista parlamenti képviselő sem, aki odasétált volna a szónok asztalához, s párttagkönyvét odavetve kivonult volna a teremből.

Ha pedig még régebbre visszamegyünk, a magukat szociáldemokrataként meghatározó egykori kommunisták nem Kéthly Anna örököseiként léptek a politika porondjára, aki a Nagy Imre-kormány tagjaként 1956-ban is pontosan tudta, hol a helye a szociáldemokratáknak. Jelzésértékű, hogy a kormányrúd nem egy Kéthly-örökös, hanem egy, a forradalom leverésében és a megtorlásokban oroszlánrészt vállaló pufajkás kezébe került, aki megteremtette az utat a kaszinókapitalizmushoz – amelynek apró következményét láthatjuk a sukorói telekcsereügyben született kúriai ítéletben, persze az igazi ötletgazdák, a politikacsinálók kihagyása mellett.

A politika ugyanis mindenekelőtt hitelességi kérdés, hiteltelen szereplőkkel nem javítható.