Kassa forrón fogyasztva

A kálvária mögött a város ősrégi temetője, a Rozália, mintha a trópusokról került volna ide: még a fenyők kipárolgása is fojtó, száraz. A síremlékekről jól le lehet olvasni az idők változását, a magyar és német nevek mellett már dominál a szlovák. A múlt kisajátítása zavartalan.

A temető alatt fekszik a legrégibb kassai lakótelep - még a húszas években épült -, és első lakóiról, az ide került cseh hivatalnokokról a Prága nevet kapta. (A csehek akkoriban különösen a keleti országrészeket kedvelték, gazdagodni jöttek ide, mint egy gyarmatra - ahogy Hlinka páter, a szlovák Néppárt vezére akkoriban állította.) A hőség elől déltájt jobb a hegyekbe menekülni: a ruzsini víztározó olyan, mint egy norvég fjord.

Az egyik szerpentinnél, a kilátónál cseh üvegből készült testes emléktáblát is emeltek Björnsterne Björnsonnak, a Nobel-díjas norvég írónak, aki Európa első világháború előtti kisebbségei egyenjogúsításának élharcosa volt. Különösen szerette a szlovákokat, érthetetlen dühöt érzett a magyarok iránt, és még a liberális Apponyi sem tudta meggyőzni arról, hogy fölösleges állandóan csípőre tennie a kezét.

Björnsonnak nagy szerepe volt annak a hitnek az elterjesztésében, hogy a dualista állam magyar felét zabolátlan, törökökhöz hasonló vad elit uralja. Kassán egyébként sorra találkozunk az utcákon számunkra végzetes történelmi figurák neveivel, mint amilyen a Trianont előkészítő Seton-Watson, Stefánik tábornok vagy az első köztársaság filozófus elnöke, Masaryk, akiről újabban kiderült, hogy „szolgálataiért” még az ausztriai parlament tagjaként pénzt fogadott el a velünk hadban álló angoloktól.

Akad emléktábla magyar kommunistáknak szentelve: az 1942-ben kivégzett Schönherz Zoltáné és a nemzetközi brigádok dalát megíró Komját Aladáré. (S eszembe jut, hogy Kassa utcáin bolyongott egykor Farkas Mihály is, akit a magyar filmtörténet Bástya elvtársként őrzött meg.) A Felszabadítók terén áll a szovjet hősök emlékműve, mutatván, hogy a szlovák narratíva a 20. századról homlokegyenest ellenkezője a magyarénak.

A tér elnevezései jól tükrözik a történelemírás istenasszonyának, Cliónak a szélhámosságait: 1918-ig Erzsébet tér, majd a Szlovákiát 1918-ban megszálló cseh légionáriusok tere lesz 1938-ig, aztán Horthy Miklós tér, 1945-től megint a légionáriusoké, és végül a prágai kommunista államcsíny óta máig a Vörös Hadsereg katonáinak, a felszabadítóknak a tere. (Kassa lakóinak nem jutott osztályrészül a derék phaiákok sorsa, akiknek az istenek megadták a legnagyobb boldogságot: nem várni semmit és nem emlékezni semmire.) A rendszerváltás után itt épült bevásárlóközpont és a Hilton pedig a globális világ meglehetősen brutális üzenete, de régi fotókon és filmtekercseken még látható az egykori Schalkház szálló, a magyar bálok helyszíne, amelynek helyére került még a szocialista időkben a brezsnyevi barokk, a mára eltűntetett Hotel Slovan.

A globalistát aligha teremthette Isten a saját képére és hasonlatosságára, ha ennyire képes egy várost elcsúfítani, de annál inkább Isten emberei lehettek a dóm építői. A Kárpát-medencében egyedülálló, hatalmas méretei láttán érti meg az ember Márai szakadatlan vágyódását Kassa, az egykori magyar Urbs iránt.

De ki törődik most ezzel? A sors a rekkenő melegben egy harmincöt fajta sört csapoló kocsmába vezet, ahol harmincöt sörcsap terpeszkedik túlvilági boldogsággal a söntésasztalon. Az emeleti teraszról rálátni Oelschläger-Őry Gyula húszas években épített zsinagógájára. Forró, nagy esőcseppek hullanak, a sör kihevülten habzik. Felütök egy bédekert, és olvasom, hogy ő, a kassai építész, az Argentínába került, magyar-zsidó családból származó világhírű képzőművész, Kosice (Falk) Gyula, a Krúdyt is imitálni tudó Márai Sándor és Juraj Jakubisko, a Báthory Erzsébet történetét megfilmesítő rendező volt 2013 Kassájának - amikor Európa kulturális fővárosa volt - az emblematikus figurája. A mai egynyelvű város korántsem egynyelvű kiválasztottjai. Szlovák szemmel nem logikus, de szép. S ki ne örülne ennek, ha nem én, magyar létemre?

Igaz, a várost, ahol születtem, a hegyoldalakra felkapaszkodó lakótelepek úgy veszik körül, mintha a középkort egy modern amfiteátrumba zárták volna. Az óváros nappal hivatalok, az igazgatás, az okítás és a kereskedelem színhelye, éjjel pedig, mint egy kisebb Las Vegasba, ide öntik fölös embertömegüket a mulatni vágyó és játékgépekben reménykedő külvárosok. Díszlet lenne az egész? Ehhez túl nagyok és központ nélkü­liek a lakótelepek, a szervezőelv ma is az óváros.

Esni kezd, és előhalászok valami olvasnivalót; a zsinagóga kupolája gőzölög, mintha a Rudas fürdőt akarná utánozni. A Hospodárske Noviny, az ottani napilap azt taglalja, hogy a szlovák szélsőjobb a romakérdés kapcsán azért tud hatni a társadalom képzetlenebb, műveletlenebb rétegeire, mert a hivatásos politikusok mellébeszélnek. Marian Kotleba, a Mi Szlovákiánk Néppárt vezetője, a besztercebányai megyefőnök a tisztogatást a magyarlakta részek cigányain akarja elkezdeni, és ezt a krasznahorkai cigánytábor elleni demonstratív felvonulásával is jelezte.

Mint a domonkosok templománál, a vásártéren vagy a főpályaudvaron is láttam - hogy finoman fejezzem ki magam -, szlovákok és cigányok társadalmi érintkezése sokkal kisebb térre szorul össze, mint nálunk. S Kassán van Közép-Európa legnagyobb cigánygettója, a hírhedt Lunyik IX. is, amelynek látogatásától óva intik a gyanútlan idegeneket. Mi is szerepelünk az újságokban, mondhatni nem kívánt díszvendégként. Szép, színes képen jobbikos gárdisták néznek szembe a szlovák olvasóval, Tusványos kapcsán pedig Orbán Viktorral és a miniszterelnök Nagy-Magyarország iránti reminiszcenciáival riogatják a nagyérdeműt. A migránskérdés összekapcsolódik a magyar- és cigányellenességgel: a szlovák lélek anakronisztikusan kötődik a tisói, első szlovák köztársaság nacionalista, faji mítoszaihoz.
Gorombaság lenne, ha a pincértől forralt sört rendelnék?