Kárpótlás nélkül

1947 áprilisában ugyanis ezen a napon indultak meg az első szerelvények a Felvidékről Magyarországra áttelepítendő magyarokkal. Hivatalosan lakosságcseréről volt szó.

A cseh irodalmat kedvelő magyar közvélemény számára meghökkentőnek tűnhet, de a csehek nagyon nem szerették a magyarokat. Szibériában valóságos cseh–magyar háború folyt, és miután a cseh légionisták a vörösöktől a fehérekhez álltak át, a már a hadifogolytáborokban megkezdődött ellenségeskedésnek tulajdoníthatóan a magyar hadifoglyok vöröskatonák lettek. Karel Kramarhoz, az új állam első miniszterelnökéhez köti a fáma a veretes mondatot: mi lenne, ha a magyaroknak csak Budapestet hagynánk?

Eduard Benes – akit Habsburg Ottó kora Fekete Eduárdjának nevezett a százéves háború kegyetlen és álnok Fekete Hercegére gondolva – reálpolitikus létére szerette a történelmi párhuzamokat. Az 1620-ban elvesztett, s a cseh függetlenség végét hozó Fehér-hegyi csatára hivatkozva jogos bosszúnak nevezte országa német és magyar kisebbsége jogainak korlátozását a két világháború között. Potsdamban, a nagyhatalmak 1945 augusztusi konferenciáján sikerült érvényesíttetnie a németek kitelepítését – elűzését – célzó csehszlovák álláspontot, a magyar kérdés „megoldását” viszont a csehszlovák és a magyar állam közti egyezkedésre bízták a nagyhatalmak.

Ez pedig a legyőzött és a győző egyezkedése volt. S bár nagyon szép dolog, hogy hazánkban a Felvidékről kitelepítetteknek emléknapjuk van, de sem az ő kárpótlásuk, sem az előttük Csehországba deportált magyarok kárpótlása nincs megoldva a mai napig, és a németek és magyarok kollektív bűnösségét kimondó benesi rendeleteket sem törölték. Csehországba mintegy ötvenezer felvidéki magyart deportáltak ingyenmunkaerőnek az elűzött németek helyére, a lakosságcsere-egyezménnyel Magyarországra kerültek számát pedig legalább hetvenháromezerre, egyes források nyolcvanezerre becsülik. A csehországi deportáltak sorsa gyalázatos volt, és ügyükben az is elhangzott, el kellene érni, hogy gazdáik legalább az ENSZ rabszolgákra vonatkozó előírásait tartsák be velük szemben.

Azóta eltelt vagy hetven év. Mi történt az át-, pontosabban kitelepítettek kárpótlása ügyében? Miként történhetett, hogy ez ügyben az Alkotmánybíróság már kétszer is alkotmányos mulasztásban találta a magyar Országgyűlést? Ugyanis a kárpótlás a magyar államra tartozik. A párizsi békeszerződés kötelezi erre, és a csehszlovák állammal kötött 1949. évi Csorba-tói egyezmény, amely szerint a csehszlovák félnek megítélt harmincmillió dollárnyi háborús jóvátétel kifizetésébe a Felvidéken hagyott magyar magánvagyonokat be kellett számítani. Ezekről a magyar állam tulajdonosainak megkérdezése nélkül mondott le, és egyben elismerte, hogy a menekültekkel együtt a Csehszlovákiából átkerült mintegy százhúszezer ember kártalanítása államunk „belső ügye” lett. Az így elvesztett vagyonok értéke legalább hetvenmillió dollár volt.
A felvidékiek 1964-es részleges kárpótlása nyolcezer embert érintett. Csak a rendszerváltás után, az Antall–Boros-kormány idején született meg a végleges kárpótlás törvénytervezete, azonban a Horn-kormány levetette az ügyet napirendről. Később az Alkotmánybíróság intései ellenére sem mozdult el az ügy a holtpontról.

Határainkon túl sem rózsás a helyzet. A csehországi kényszermunka áldozatainak és leszármazottaiknak kárpótlására – amit nem érint a Csorba-tói egyezmény, és teljes egészében a csehszlovák állam két jogutódjának a feladata – nincs meg sem a szándék, sem az akarat a prágai és a pozsonyi törvényhozásban. (Pedig a pozsonyi parlament most fogadott el törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az 1944-es szlovák nemzeti felkelésben hadiárvákká váltakat és azok leszármazottait kárpótolni lehessen, ám a kényszermunkára hurcolt magyarokról és leszármazottaikról a képviselők hallani sem akarnak.) Közép-Európa a Monarchia idején – ha hihetünk az utódállamok történészeinek – maga volt a megtestesült nemzeti viszálykodás.

Ebben gyökerezik az a ravaszdi báj, amellyel a csehek és szlovákok ragaszkodnak a benesi dekrétumokhoz. Tudják, hogy a visszavonásukkal járó vagyonjogi perek nemzetgazdaságuk alapjait érintenék.