Karácsony és az akarat

„A magyar politikát az tette tönkre, hogy hatalom­éhes és a pozíciójukhoz ragaszkodó, nárcisztikus emberek a választók akarata ellenére sem képesek elhagyni azt a széket, amibe kapaszkodnak” – ezt bírta mondani Karácsony Gergely a Blikknek, és a plafon a helyén maradt. Vannak még csodák, konstatálhatjuk, miközben az elmúlt napok, hetek, hónapok szerencsétlenkedéseit látva arra gondolunk, ezek már csak abban bízhatnak. Mármint a csodában, ami az országnak nyilván katasztrófa lenne. Mindenesetre a szappanopera sokadik felvonását megszakítva újabb paktum született.

De nézzük a karácsonyi látleletet! Ilyen szépeket ugyanis csak hitelesen lehet mondani, márpedig e tekintetben volna itt némi probléma. Kezdjük a székükbe kapaszkodó hataloméhesekkel. Kikre gondolhatott ez a mindig mosolygós-somolygós jelölt? Rávágnánk, hogy a fideszesekre, csakhogy akkor az a rész nem stimmel, hogy a „választók akarata ellenére”. Hiszen két kétharmados győzelem után éppen egy harmadikra készül a regnáló kabinet, miközben az ellenzék, Karácsonyostul, Gyurcsányostul, Molnár Gyulástul, soha nem látott elutasítottságtól szenved. Éppen ez a gondjuk: nem jön ki a matek! Akárhogy adogatják össze egymás népszerűségi arányszámait, abból nem áll össze az a bizonyos „választói akarat”, legalábbis akkora nem, hogy ők kerüljenek hatalomra. Fránya demokrácia.

Azt sem illene feledni, hogy a zuglói polgármester nem is olyan régen éppen azért hagyta ott anyapártját, a Lehet Más a Politikát, mert úgy gondolta, más felállásban inkább nyerhet választást. Vagyis a hatalomért. Ha a kormányzati szerep nem is, a kerületvezetés legalább összejött neki 2014-ben, ám ebben a lakosság nem túl sok köszönetet talált, hiszen azóta a városrészben a káosz az úr. Legújabban a költségvetés elfogadása okoz gondot, meg a belháborúk a szocikkal, szóval mondhatjuk, valaki itt éppen kapaszkodik egy székbe, miközben nem teljesíti, amire vállalkozott. Hogy is van ez?

Ráadásul Karácsony nem állt meg itt, az általa fémjelzett mikropárttal éppen az egyik ősellenség, a végelgyengülésbe szédülő MSZP háza táján keresgél magának pozíciót. A Párbeszéd egyszázalékos támogatottsága és az a bizonyos „választói akarat” között persze aligha érdemes összefüggést emlegetni, legalábbis a nagyon demokratikus formáció szerint, hiszen maga a vezér a felmérések szerint igen népszerű – bár az is igaz, ismertsége legfeljebb hatvan-hetven százalék körül lehet.

De mit keres egy gyengén muzsikáló pártocska politikai teljesítmény nélküli, ellenzéki körökben mégis „szimpi” embere egy valamivel nagyobb, halódó posztkádári utódpárt, illetve az azt dróton rángató bukott miniszterelnök körében? Csak nem megint a hatalmat?

Á, biztos nem, hiszen maga mondta: nem akar messiás lenni. Ő egyelőre beéri azzal, hogy Kunhalmi Ágnessel, az MSZP sokadik „arcával” felszántsa (sic!) az országot, de korántsem azért, mert politikuskollégája csinos, hanem mert okos és eltökélt.

Szóval erre jutott ez a Karácsony, bár jelen állás szerint a baloldalon ismét passzátszeleket fújogató Gyurcsány Ferenc mintha ódzkodna tőle, nem akarja felvállalni, úgyhogy készülhetünk egy újabb fletós, ravasz, sunyi, mégis rendkívül hatásos karaktergyilkosságra. Ha Botkát sikerült kivonni a forgalomból, a miattuk korábban Unicumot kortyolgató „párbeszédest” sem lesz nehéz megszorongatni – gondolhatja a szintén mindig mosolygós Vadai Ágnes és bandája.

Őket amúgy egyetlen dolog valóban összeköti, még a szintén változékony Vonával is, nevezetesen a hatalomvágy. Csakhogy aligha járnak sikerrel. Éppen a „választói akarat” miatt.