Kapaszkodók

Láttad, Icukám? Stefike méltóztatott megjelenni! – Szovacsekné szeme mínusz feles divatszemüvege mögül szórta a villámokat a folyosó felé, ahol az imént egy fiatal nő suhant keresztül; a lány az ajtó előtt elhaladtában vidáman beköszönt a „Konyha” feliratot viselő helyiségben ácsorgó két irodista asszonynak, majd tovasietett. Szovacsekné a fejét csóválta. Jóllehet alig múlt harminc esztendős, kevés Szovacseknébbat lehet elképzelni nála: máris a nyugdíjig számolgatja vissza az éveket, bértáblával kel és fekszik, tekintélyt pedig vastagkeretes szemüveggel, vénlányruhákkal és számonkérő hivatalnokhangsúllyal ad szavainak. Önkéntelenül is átvett mintákat követ, mint az egyszeri Kunhalmi Ágnes, aki külsőre fokozatosan Lendvai Ildikóvá lényegül át.

E projekt részeként Szovacsekné most az állandó, felelősségteljes feladatok ólomsúlya alatt roskadozó hivatalnok felháborodott hanghordozásával szólt oda Ispánovnénak. Bár mindketten jól tudták, hogy ez a túlterheltség a valóságban kávézásokkal és folyosói pletykálkodásokkal nyolc órára nyújtott napi két óra harminckét percnyi munkát jelent, egyikük sem szerette volna lerom-bolni a közös illúziót.

Szovacsekné egyébként ama kiveszhetetlen hivatalnokfa új hajtása, amely az első királyi kamara felállítása óta megbízható középszerűségével szolgálja a mindenkori államot; de mivel egydimenziós személyisége csekélyke tartalommal bír ahhoz, hogy kitöltse a kapott pozíciót, ezért a „rang”, a mundér ad neki identitást is. Kapaszkodik is belé foggal-körömmel, s még kánikulában sem vetné le a túl nagyra szabott uniformist, inkább kitömi komplexusrongyokkal, hogy úgy tetsszék, éppen passzol rá – aztán meg már ki sem meri gombolni, hogy ki ne derüljön a turpisság. A kisebb-nagyobb kabátba bújt Szovacseknék utálják azokat, akik számára a mundéron kívül is van élet: a hetven éve moccanatlan Állami Bonyolító Hivatal karton iratpapucsai fölül kikandikálva majd’ olyan irigységgel vegyes megvetéssel szemlélik az efféle renitenseket, mint egy Don-kanyari veterán a hátországi lógósokat. S titkon várják, hogy amazok aknára lépjenek. Egy megrovás vagy még jobb: egy kirúgás majd jól helyreteszi őket, ugye, Julikám? Úgy bizony! S a két nő az egyetértés akolmelegében kevergeti tovább az ingyen kávét a cég szájcsakráját jelentő konyhában.

S persze minél kisebb a kabátban rejlő személyiség, annál több az arrogancia. A sörösüvegvállú igazgató még csak vállas tablóképet akar, a gazdaságis főnök már félelemmel tart rendet, s így tovább főosztályvezetőtől osztályvezetőn, alosztályvezetőn és alosztályvezető-helyettesen át egészen Szovacseknéig, aki a maga léptékében a kolleginák késéseit meg zugdohányzásait jegyzeteli kockás füzetébe villogó szemüveggel.

Ispánovné hatvanas asszonyság, kettővel korábbi s a maga idején mindenképpen csinosabb Szovacsekné-kiadás. Ő az évtizedek alatt magabiztosan belehízott a kabátba, sőt az rá is melegedett már: két szemesztert járt a jogra, no meg pedzegették a Hivatalnál, hogy elő is lép tetik majd, vagy négy átszervezéssel ezelőtt. S bár ebből végül nem lett semmi, ez az epizód élete hátralevő részére ellátta Ispánovnét a bukott királynő sértettségével és az ezzel járó vélt, olykor sztárallűrökig fokozott kiváltságokkal. Azért előbb körülnézne, akárhova nem megy dolgozni – mondta a személyzeti, bocsánat, háer osztályon dolgozó volt évfolyamtársának, amikor az megkérdezte, volna-e kedve a Hivatal egy másik részlegéről átjönni ide.

Így pontossága is a királyok udvariassága: nyolc nullanullakor beblokkol, s délután pontban négy órára ér le a kapuhoz, kezében az ebédszünetben televásárolt sparos szatyrokkal (tudod, Julikám, rohanok a fodrászhoz, már katasztrófa a hajam).

Julika, azaz Szovacsekné pedig mindig tüntetőleg bent marad, amíg a Hivatal összes kis- és középvezetője nem távozik, ezalatt titkon manikűrkuponokat meg sztárpletykákat böngész az interneten, és magában füstölög, amikor Icukára, azaz Ispánovnéra gondol, aki a fodrászánál cseverészik, miközben ő keményen robotol, viszi a hátán a Hivatalt. Hullámzó viszonyuk ősszel élte meg mélypontját, amikor Karbantartó Dénest létszámleépítették, pedig a férfi maszekban koszolódott bakancsán való szörnyülködés volt az addigi fő kohéziós erő a páros számára. Nem kávéztak többé együtt a konyhában: Szovacsekné tüntetőleg a gazdaságis Diával kavargatta a zöld teát, Ispánovné meg inkább vállalta a liftezés kényelmetlenségét, hogy a háeres ismerőssel kortyolgassa a vezetőktől leesett prémium arabicát (akármit ugyebár nem iszik meg). A folyosón is gondosan kerülték egymást, s ha mégis összefutottak, széles műmosollyal köszöntek, majd sietve továbbálltak.

Aztán télen valami ösztöndíjprogram keretében gyakornokok érkeztek a Hivatalba: Stefánia és Zsanett. Zsanett indult nagyobb mínuszból a neve miatt – miféle cigánynév ez már, Diácskám? – de mégis őt utálták kevésbé, mert halk szavú, dolgos és karakteresen csúnya lányként hamar besorolták maguk alá a táplálékláncban, ráadásul két hét után másik részlegre került.

Stefike viszont szétszórt volt, pontatlan és késésre hajlamos, ami errefelé osztályvezetői szint alatt villámgyors kiközösítéssel járt. Hiszen az, hogy így is túlteljesített, napnál világosabban rávilágított arra, hogy a húszfős osztály munkáját hatan is el tudnák végezni. Ugyanakkor Stefike a vezetőségnél olyan jól feküdt, hogy már a második módszertani javaslatát fogadták el a számítógépes adatkezelés terén, amit – milyen megalázó! – ő mutatott meg nekik, irodai veteránoknak. Szerencsére eddig ügyesen szabotálták a reformkísérleteket: az egyiket azért, mert tényleg marhaság volt, a másikat meg azért, mert az egyetlen munkafolyamatot automatizálta volna, amire hivatkozva eddig sikerrel hárítottak minden vezetői pluszkérést. Közben csendesen gyűlölködtek Stefike ellen. Ispánovné azt utálta benne, ami meggyőződése szerint ő valaha lehetett volna, Szovacsekné meg azt, ami sosem.

A közös irigység és düh ezalatt lassan újramelegítette elveszettnek tűnt barátságuk parazsát. Icuka legalább mindig bent van időben – gondolta Szovacsekné némi nosztalgiával, s mert valójában Stefikénél csak a zöld teát utálta jobban. Közben a főnökség áttért a kapszulás kávéra, amit sajnos darabra számoltak; anélkül meg Ispánovnénak sem érte meg annyira feljárkálni a harmadikra, hogy ott panaszkodjon öblös hangján arról, mi mindent akar a nyakába zúdítani az a kis gyakornok csitri. Három hónap mosolyszünet után tehát most találkoztak először a konyhában. Zavartan méregették egymást, míg Szovacsekné feltette főni a kávét. Te is kérsz, Icukám? – kérdezte Ispánovnét megjátszott figyelmességgel. Julika is fiatal, de legalább tudja, hol a helye – gondolta az asszony, tüntető kedvességgel megköszönve a kávét. És egyébként hogy vagytok, van már lakás? – merészkedett tovább Ispánovné, agya zugából előkutatva a pletykát, hogy Julikáék éppen albérletet keresnek. – Köszönöm, megvagyunk… – kezdte volna tétován a fiatalabb, de hirtelen ajtócsapódásra rezzentek össze. Stefike, a közellenség szaladt át a folyosón, sietős „sziával” üdvözölve a két nőt.

– Most mondd, Julikám, ilyenkor kell beérni egy munkahelyre? – emelte meg baritonját Ispánovné, magasra húzott szemöldökkel várva, kollégája elfogadja-e közeledését. – A pofámról leszakadna a bőr, ha így járnék be dolgozni, mint ez – kontrázott Szovacsekné. Ezzel készen is volt az új szövetség, ahol ismét felváltva gyakorolhatták a szenvedő Krisztus szerepét. Most, hogy a sátáné már betöltetett, helyreállt a világ rendje. – A munkaidő nem kívánságműsor! Mire viszik így ezek a mai fiatalok? Elvesznek szegények majd a fene nagy önmegvalósításban – méltatlankodott műaggodalommal Ispánovné.

Szovacsekné hevesen helyeselt. – Jól mondod, Icukám, de milyen jól! Az ember életébe kell valami kapaszkodó.