Kánikula, boldogság

„A nagybetűs Kánikula, a tavaly hiányolt igazi nyár már június végén megérkezett – olvashattuk Somogyi Győző kézzel írott Káli Híradójában. – Felhőtlen ég, harminchat fok árnyékban, aratják a búzát, kaszálják a szénát, a strandok, kerékpárutak, parkolók tele vannak kispénzű magyarokkal” – írja a míves, grafikákkal telt kis lapocska. A salföldi bányató úgy üdít, mintha a Rudas fürdő hideg vizes medencéjébe lépnénk a forró nedvesgőz után. Az ember felüti Lin Jü-tang könyvében a 17. századi kínai író, Csin Seng-tan „harminchárom boldog pillanatát”: az első épp ilyen kemenceforró nyárra illik. „Egész testemen patakokban folyik a veríték. Előttem az ebéd, de nem tudok hozzányúlni, akkora a hőség. Gyékényszőnyeget kérek, hogy ráheveredjem, de a gyékény átnedvesedik az izzadságtól. Ebben a pillanatban, amikor már tökéletesen tehetetlennek érzem magam, hirtelen dörögni kezd az ég, nagy fekete felhők borítják el, melyek fenségesen vonulnak, mint csatára készülő hadsereg. Az esővíz vízesésként zúdul le az ereszről. A föld sem fülledten nedves. A legyek eltűnnek, elbújnak, s én megehetem a rizsemet. Hát nem boldogság ez?”

Kis és nagy boldogságok férnek bele Csin harminchárom nevezetes pillanatába: a filozofikus író nem veszi tudomásul a Ming-birodalom, Kína legvirágzóbbnak mondott korszakának végóráit. A Göndör Szakáll történetét olvassa, amelyben a főhős, miután egy messzi városba szökteti el az üldözött szerelmes párt, meg sem várva a fiatalok háláját, nyomtalanul eltűnik. Ó, hát nem boldogság ez? – kérdi.

Érdekes, hogy mindkét világháborúnk ilyen fülledt, boldog nyarakkal kezdődött, mint ez a mostani, de immár semmiféle indíttatást nem érzünk ahhoz, hogy alakítsuk a világtörténelmet. Behódolás – ez Michel Houllebecqe új regényének mindent kifejező címe. Európa halott, és mi öltük meg – írja a búskomorságig cinikus szerző. S egy becsúszó szereléssel hozzáteszi: Iszlám, vigyázz a bugyira! A Charlie Hebdo német testvérlapja címlapján a karikaturista Angela Merkelt ábrázolja Hitler szobrának leleplezése közben, a hátoldalon pedig egy meztelen, kövérkés asszony mászik fel szeretkezésre vágyón a keresztre feszített Krisztusra. Nem csoda, hogy a muzulmánok még emésztési dolgokban sem nagyon kívánnak velünk közösködni; földrészünk ideológiai és vallási töltése a hidegháborúval együtt illant el.

Egy, még az egyetemről ismert költő barátommal beszélgetek a nekünk oly boldog, eszmékkel teli hatvanas évekről, a Csehszlovákia megszállása előtti időkről, amikor még a Balatonra is lehoztuk testes Kant- és Hegel-köteteinket, és a vízparton vetkőző keletnémet leányokat nehézkes németségünkkel ostromoltuk. Emlék-próba címmel jelent meg barátom legújabb kötete, és emlékpróbának maradt nekünk a hegeli filozófia is, hiszen igen alkalmatos a brüsszeli adminisztráció ésszerű abszurditásának bemutatására. „Ami ésszerű, az valóságos, s ami valóságos, az ésszerű” – jelentette ki a hasonlóan rigorózus porosz államról 1820 körül Georg Frierich Hegel, a világszellem apostola, és valószínűleg hasonló neokonfuciánus érvekkel élne ma is az Európai Unióval kapcsolatban. Hegeliánus szemmel nézve ugyanis az európai intézményekben az ésszerű valósul meg, nincs alternatívája, és képviselői – mint Wolfgang Schäuble, Herman Van Rompuy, Juncker, Jeroen Dijsselbloem vagy Donald Tusk – akár a világszellem megtestesítői is lehetnek. S akik talpára próbálják állítani ezt a feje tetején egyensúlyozni alig tudó valóságot, a balos Sziriza és a Podemos vezérei, s mindazok az intellektuellek, akiknek a brezsnyeviánusnak is mondható Brüsszel nem tetszik, tévednek. Köztük a nemzetállam képviselői. Pontosabban annak a derék törzsi szellemnek a hívei, akiket nacionalistaként bélyegeznek meg, és akik közé én is tartozom, enyhe marcuse-i beütéssel.

A hőségben nem kívánunk sem sört, sem bort inni, még a dombok közé szorult, hűvös kis zalaegerszegi tavacska, a gébárti is elgőzölögni látszik. S felrémlik előttünk Csin tizenhetedik pillanata: „Egy nyári délután nagy piros tálcán éles késsel szeletekre vágok egy fényes zöld görögdinnyét. Hát nem boldogság ez?”

De hol találjuk meg a paradicsomot? Az angol etnológus, Nigel Barley ironikus megfogalmazásban ez lehet Bali szigetén is, ahol a vallási szóhasználatból kölcsönözve a hétköznapi „boldogok” élnek. Vagy Celebeszen, ahol őszintén hisznek a szellemekben, a rontó démonokban, és az ősök kultusza áthatja a mindennapi életet. De Barley hozzáteszi: az igazi paradicsom mindig másutt van – sosem itt és most. Ezért minden abszolutista vagy totalitárius hatalom halálra ítéli önmagát, amikor a paradicsom megvalósulását ígéri. Nincs hatalmában, hiszen a paradicsom csak álom, amelynek gyönyörűsége kitörölhetetlenül beégett a tudatunkba. S ha valaki hisz a világmagyarázó nagy teóriákban, könnyen úgy járhat, mint ő és néprajzos kollégái. Svájcban voltak egy tóparti konferencián, és virágözönben, kellemes melegben és madárcsicsergés mellett vitatkoztak, hogy a Föld melyik pontján találták meg az édenkertnek azt a kései, „etnografikus” lenyomatát, amely hasonlíthat a bibliai emberpáréhoz. A jelen boldogsága, a tópart senkit sem érdekelt. Pedig ez a föld az egyetlen mennyország – írta Lin Jü-tang, amikor a nyolc éven át tartó, véres japán-kínai párharc elkezdődött, de hozzátette: az élet lakomája valójában Nabukodonozor lakomája.

Mint ez augusztusban szabályszerű, kora ősz váltja fel a kánikulai boldogsá­got: a strandok kiürülnek, a keszthelyi hegység, akár a kínai tájképfestők képein a hegyek, a titokzatosság hideg, szürkés párájába burkolózik. Miért ne olvassak a földi boldogságot kergető kínaiak után a hűvös verandán Krúdyt? A kiváló irodalmár, Alexa Károly szerint Magyarországon mindig lesznek olvasói, hol többen, hol kevesebben. Időtlen félmúlt, démonok, őskultusz, mindez ott van az író történeteiben, és ráadásul egy olyan régi Nagy-Magyarország, amely még mindig nem törlődött ki a nemzet tudatából. Igaz, a magyar jelenből árad a szkepszis, de a vendéglői örömök felsorolásakor olykor még a reinkarnációban is hinni kezdek. Egyik kezemben az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél, másik kezemben félig telt borospohár, hát nem boldogság ez? S aztán letéve Krúdyt, várom az újabb hőhullámot.