Kampányolunk

 „Milyen szavazás?” „Hát az önkormányzati. Vagy mi.” „Vasárnap? A választás nem most, hanem októberben van.” „Akkor jó.”

Zötyögünk a hetes buszon, akkora nyugalomban, ahogy csak egy késő őszi délelőttön zötyögni lehet. Ellenőr nem jön, ezért nincs váratlan leszállni készülő, sem csendesen könyörgő, elcsípett lógos. Csak mi, az utasok és a buszsofőr. „Nem fognak arra az MSZP-sre szavazni” – mondja két megálló közt az asszony, s beleharap egy almába, serceg a fogai között. „Melyikre? A Csabára?” „Nem, nem a Csabára. Azt a másikat, az orvost mondom.” A férfi hümmög, próbálkozik, de nem ugrik be neki az a másik, az orvos. Az asszony segít neki: „Tudod, az az egészségügyi miniszter.” Csend. „Ha nem miniszter, akkor államtitkár.” Csend. „Az, amelyik leöntötte magát hideg vízzel, a kisgyermek meg sírt.”

A férfi fejében – és a beszélgetést titokban figyelő utazóközönségében – felvillan egy kép, közepén egy rövidnadrágos, zoknis-papucsos férfi, mögötte lavór és ló, előtte síró kisfiú és kutya, meg egy fiatal nő. És egy vödör persze, vízzel teli, a főszereplő. A beszélgető férfi ekkor már tudja – az utasok is –, hogy az nem a Csaba. Hanem a Feri, a Falus, a miniszter-orvos-államtitkár, akire nem fognak szavazni. „Jóformán nem is ismerik” – folytatja az asszony, a férfi bólogat, hogy nem is, hiszen ő sem hallotta még a nevét.

Hiába fülelek, a pártpreferenciákról szóló buszos vizsgálathoz nem tudok újabb adalékkal szolgálni. A beszélgetésből kiderül, hogy a Feri – ahogyan oly sokan láthattuk – mindent megpróbált, hogy valójában nem is kampányol, hanem beteg gyerekeknek segít, és hogy a Józsi, az őstermelő gyümölcsárus ma tán nem is lesz a Bosnyákon. Mert szabadságon van, de nem is szabadságon, hanem beteg, nem is beteg, hanem táppénzes, s helyette majd Aranka. Gondolom almát mér, még így választás előtt.

A kampány elkezdődött.