Vélemény és vita

Kálló esperes…

Hitem szerint van túlvilági élet. A halál nem a vége és nem a kezdete valaminek, hanem beletartozik egy folyamatba, amiről viszont csak sejtéseink vannak.

Az, hogy ki és mibe halt bele, voltaképpen szintén mindegy. Porból lettünk és visszatérünk a porba… - mondja az Írás. Akkor tulajdonképpen, miért is ez a nagy felfordulás a Szabadság téren? Miért is hisztériáznak ott mindenféle szellemiség, eszme és érzelem nevében és hevében? Egyszerű… Mert mindenki bizonyítani akarja földi józanságát, politikai beállítottságának megalapozottságát, olykor ostoba gondolatainak megcáfolhatatlan fennköltségét.

Közben senki nem gondol az emlékműre. Senki nem gondol a téren lázadozók közül arra, hogy lehet(ne) az emlékmű elé mécseseket tenni közösen. Lehet – szintén közösen – levonni a konzekvenciát a múlt hibáiból, s ha ezt tenné mindenki, talán már nem is hőbörögnének félelmetes botorságokat skandálva és felbujtóik hazugságait papagájkodva azok, akiket mint „célszerszámot” használnak a bukott és talajt vesztett politikai niemandok, akiknek lejárt az idejük, ők azonban még nem vették tudomásul. Ítélt a történelem felettük, s most ők próbálnak erőszakkal ítélkezni a nemzet és annak kormánya felett.

Már nem is idegesít a csak társadalmi feszültségben – büdös és langyos vízben - élni képes amőbacsapat. Már meg sem mosolygom őket, csak elmegyek mellettük szánalom nélkül, és csodálkozom. Csodálkozom magamon. Bár huszonöt éve nem ezt szerettük volna, hanem egy békés jólétben élő országot – ám így sikerült. Nem hittük, hogy lesznek, akik a hazájukban hazájuk ellen ordítoznak, s azt sem hittük, hogy ez közömbössé válik a számunkra, mintegy hozzátartozik már a mindennapokhoz, és fel sem tűnik az ocsmány ordítozás, vádaskodás és a gyűlölködő indulat. A magunk védelmében. Hisz ha idegeskednénk, rámehetne az egészségünk, s fájna a boldog ragyogó gyermekszemecske látványa, mert azt éreznénk, hogy nehéz jövőjük lesz, amit nem tudunk könnyűvé és széppé tenni…

Ám boldogan megyek el az emlékmű előtt. Büszkén. „Magyarul”. Mert látom benne oly sokszor megalázott édesanyám és édesapám háborús tetteit, az embermentésben oly fiatalon való részvételüket. Látom, hogy velük nem lehet összemosni a bűnösöket és a bűnöket. Ők is áldozatok lettek, a mai tiltakozók eleinek áldozatai, de az általuk megmentettek nem váltak áldozatokká…

Talán most vége szakad a nemzet- és keresztényellenes, marxista történelemfelfogásnak, a kollektív bűnösség aljas vádjának. A kormányfő most is bátran döntött: édesanyám 87 évesen elégtételt kapott! S az emberek, hetven ebbéli keserves év után felemelhetik a fejüket, hisz nem „bűnös nemzet” többé a magyar! Igaz, eddig sem volt az.

A Szabadság téri  alkotás nemcsak az áldozatokra, hanem a megszállás ellen cselekvőkre, a nemzet becsületét védőkre is emlékezik. Ez az alkotás a magyar lelkiismeret emlékműve is. A tiszta, Isten felé forduló lelkiismereté… Elrévedve az emlékmű előtt, Kálló Ferenc esperesre gondolok:  „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért...” (János 15,13)

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom