Kállay, a reálpolitikus

Máig makacsul élnek és virulnak a magyar köz-, illetve történettudatban – sajnos az iskolai oktatás és a tömegmédia által is táplált – hamis és káros előítéletek bizonyos történelmi eseményekkel és személyekkel kapcsolatban. Ilyen például az, hogy Kállay Miklós, Magyarország 1942 és 1944 közötti miniszterelnöke „hintapolitikus” volt, s a nevével játszó, nem éppen hízelgő „Kállay-kettős” kifejezés – a nemzetiszocialista és a szovjet birodalom, valamint az angolszász nagyhatalmak közötti „táncolás” – eleve téves, zsákutcás politikára utal. Az előítéletek ellen mindenkinek a figyelmébe ajánljuk Kállay emlékiratát, amelyben leírta, „mily küzdelmesen próbált egy kis ország kiszabadulni a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus kettősen halálos szorításából; hogyan próbálta megőrizni erkölcsi tartását és emberségét; s megmenteni egymillió ember életét, akiket pusztulásra ítéltek a nácik”. A szerző szerint az első cél nem sikerült, leginkább a nagyhatalmi viszonyok miatt, a második próbáját sikeresen megálltuk mindaddig, amíg meg nem szálltak bennünket a németek. A harmadik cél, az üldözöttek megmentése miniszterelnöksége végéig sikeresnek bizonyult, utána viszont nagy részük elpusztult. „Hogy a többiek megmaradtak, az jobbára kétéves erőfeszítésemnek köszönhető, amelyben minden igaz magyar ember segítségemre volt.”

A százharminc éve nyíregyházi dzsentricsaládban született és ma ötven éve New York-i emigrációjában elhunyt Kállay Miklósról C. A. Macartney angol történészprofesszor írta, hogy kertelés nélkül megvallotta, kétéves miniszterelnöksége alatt kénytelen volt állandóan alakoskodni, szavaival gyakran inkább pótolta vagy palástolta, semmint magyarázta tetteit. Ezzel lényegében egybevág, ahogy Horthy Miklós emlékirataiban jellemezte: „Bizonyos, hogy Kállay megtestesítette fajtánk hagyományait, és hogy vérévé vált az a sokszázados tapasztalat, amelyre idegen népek között élő és állandó önvédelmi harcra kényszerült nemzetünk szert tett. Kállay Miklós már mint földművelésügyi miniszter nagy szolgálatokat tett, de tehetségét mint miniszterelnök fejthette ki valójában. Átható értelem párosult benne azzal az eszességgel, amely fortélyhoz folyamodik, ha hatalmi fölényben levővel szemben más eszközt nem használhat.”

Alakoskodás, fortély, habozás, netán kétkulacsosság vagy köpönyegforgatás? Ezekre a kritikákra maga Kállay így válaszolt: „Borotvaélen balanszíroztam, de mindig a legjobb hiszemben és tiszta szándékkal. Nem volt kétkulacsos a politikám. Én mindig csak egyet néztem: nemzetem üdvét, és ezt az első perctől kezdve a nyugati demokráciák révén gondoltam elérhetőnek. Egy szörnyű helyzetben levő nemzet lehetőségeit teljesen tisztán látva gondolkodtam és cselekedtem. Hogy habozó voltam? Hát ezért voltam az.”

Nem Kállay Miklós volt az első, akinek Dávidként kellett harcolni – nem is egy, hanem egyszerre két Góliáttal. Ennek a magyar karakternek az ideáltípusa Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, akinek „titkát” Reményik Sándor erdélyi evangélikus költő találóan így fejtette meg: „Az új mulatság más magyart kivánt: / Kardos magyart, de álorcásat is, / Sok ellenség közt zúzott csontjait / Bölcsen forgató, »praktikás« magyart. / Ő lett az új, az álorcás magyar, / Ki váltogatott, száz álarc alatt / Híven hordozta s változatlanul / Örök-egy arcát, faját, Istenét.” Bethlen a török és a német császár között „véres bujócska-játékot” folytatva helyre akarta állítani a Szent István-i és Hunyadi Mátyás-i Magyarország állami és nemzeti egységét. Evégett – mivel Erdély, a királyi Magyarországgal együtt is sokkal gyengébb volt mindkét nagyhatalomnál – a kisebbik rosszal akart összefogni a másik ellen, s az adott geopolitikai helyzetben a török látszott a kisebbik rossznak, bár volt olyan pillanat is, amikor kész lett volna az osztrák és a spanyol Habsburg-házzal szövetkezni a török ellen. Mivel az európai háború során a katonai erőviszonyok, a politikai törekvések, a nagyhatalmi taktikák gyakran módosultak, azokhoz alkalmazkodva Bethlennek is sűrűn, „praktikásan” változtatnia kellett külpolitikáján.

Nos, három évszázaddal később ezt a politikai örökséget, sajátos magyar „túlélő praktikát” próbálta meg sikerre vinni a két gonosz birodalom között halálos harapófogóba szoruló Magyarország kormányfője. Horthy kormányzó támogatásával a szomszédos és szövetséges német birodalommal szemben óvatos, de következetes magyar politikát kívánt folytatni, a lehető legerősebb szellemi és erkölcsi ellenállást fejtve ki. Minden igyekezetével és taktikázásával, titkos diplomáciai manőverével arra törekedett, hogy a németektől távolodva, az angolszászok felé orientálódva az alkalmas pillanatban Magyarországot kivezesse a háborúból. Ennek érdekében – a nyugati hatalmak seregeinek közép-európai megérkezésében reménykedve – húzta az időt, hogy az ország elkerülje mind a német, mind a szovjet megszállást. „A körülöttünk dúló két kolosszus között egy vékonyka reményt, egy vékony szálat fonogattam: kerestem az Ariadné fonalát, hogy kivezessem a nemzetet a nem akart háborúból, a pusztulásból.” Ez a kiútkeresés Hitler és a német katonai vezetés előtt egyszerre volt ismert és elfogadhatatlan, ezért elkerülhetetlen volt Magyarország német, majd egy év múlva szovjet megszállása. Mivel a nyugati szövetségesek – ebben Roosevelt amerikai elnököt és szovjetbarát tanácsadóit terheli a fő felelősség – önző, rövidlátó hatalmi érdekeikből átengedték Magyarországot Hitler, majd Sztálin kénye-kedvének, végül is nem sikerült megőrizni Magyarország függetlenségét, szabadságát.

„Történelmünkben nagyon kevés magyar államférfinak adatott meg a siker” – írta Kállay, magát is a bukott hősök közé sorolva. Joggal, de próbálkozása, ha sikertelen volt is, csak tiszteletet érdemel. Mert, ahogy a másik nagy magyar reálpolitikus, szintén amerikai emigrációban elhunyt demokrata hazafi, Kovács Imre írta: „Nem mi voltunk törpék, ellenfeleink voltak óriások, az események gigantikusak és agyonnyomtak bennünket. Amit tettünk, férfimunka volt, férfiéveinkkel fizettünk érte!”