Kádár öröksége itt van még

A hír nem keltett különösebben nagy érzelmi viharokat bennünk, konstatáltuk: véget ért egy korszak. Akik ott ültünk, mindannyian Kádár gyermekei voltunk, azaz a Kádár-korban születtünk, s az is szocializált bennünket, persze kit hogyan tudott. Hasonló ürességérzésem volt akkor is, amikor néhány éve ott álltunk a kollégákkal Kádár János fiumei szülőháza előtt. Látszott, hogy így vagy úgy, de átéltebb reakciót vártak tőlünk a vendéglátóink, s nem azt a blazírt pofát, amivel a különben megfáradt épületre tekintettünk.

Szinte minden elképzelhető információt összesodort az élet Kádár 1956-tól tartó regnálása alatt. Egyáltalán nem volt érdekes, hogy mi igaz mindebből, csak az volt a fontos, hogy a mítosz hízni akart. A mozgalom hőse volt, mondták, de azt is, hogy elárulta a pártot, a Horthy-rendőrség besúgója volt. Esernyőkészítőként dolgozott, áh dehogy, legyintettek mások, hiszen a Moszkvából folyósított vörös segélyből élt… Aztán: ő tartóztatta le Rajkot, belügyminiszter elődjét, lehet, válaszoltak rá egyesek, de megbűnhődött, az ÁVH letépte a körmeit, sőt a szájába is vizeltek. Egyetértett a forradalommal (november elejéig)! Igen?! – kérdeztek vissza megint mások, akkor miért öletett meg a megtorlás során több száz embert? És így tovább…

Nyilván nem leszek népszerű, ha most azt írom, hogy 1963 után kialakult egyfajta megegyezés a magyar társadalom és Kádár között. Aminek az volt a lényege, hogy tele lesznek a frizsiderek, cserébe viszont nem csinálunk forradalmat. Szemtelenség-e, ha azt állítom, ezzel az alkuval mindkét fél elégedett volt, számításba véve persze az objektíve létező korlátokat, elsősorban a szovjet csapatok és a KGB jelenlétét. Ugye azt azért mindenki elismeri, hogy az ilyen alkuk nem használnak egy nép morális tartásának, még akkor sem, ha úgy magyarázzuk a helyzetet, hogy a magyar nemzet és Kádár János valójában egymás foglyai voltak. Kialakult az a bizonyos kettős beszéd, ami egyfajta életstratégiává vált. Mi gyerekek, szinte mindennap megkaptuk a szigorú figyelmeztetést, hogy azt, amit otthon hallottunk mondjuk az orosz katonákról, nem szabad az iskolában elmondani. És az volt az ördögi az egészben, hogy nem a börtöntől féltek a szüleink, hanem attól, hogy leváltják, áthelyezik őket, ha pofázunk. Szóval mélyült a mocsár, s a bűze áthatotta az élet minden területét. Kádár nem értett az elméletekhez és az ideológiákhoz. Nem volt egy politikai zseni, még ha Honecker vagy Zsivkov felől esetleg annak is látszott. Taktikus ember volt, aki ösztönösen ráérzett, hogy a hatalmának csak a szocialista ideológia és Moszkva adhat keretet, a kereteken belül viszont játszani kell, mert ez ugyancsak feltétele a hatalom megőrzésének. Itt is hízott a mítosz, mondván, Moszkvában karakánkodik, Nyugaton partnerként fogadják…

Száz százalék, hogy Kádár János elhitte magáról, ő egy nagy vezető. És szeretik az emberek. Puritánnak akart látszani, aki semmit sem kért magának a rendszertől. Tyúkokat tartott a kertjében – na tessék, megint egy mítosz! És imádta a sakkot. A táblán és a káderpolitikában is.

Voltak, s még ma is vannak olyanok, akik történelmi személyiségnek, sőt államférfinak látták s látják Kádárt. Olyannak, aki mindig is ügyesen egyensúlyozott a szocializmus és a kapitalizmus, a szovjet birodalom és a nyugati világ között.

Mintha csak valami harmadik utat keresne.
A párt hatalma kizárólagos volt, de a 60-as évektől működhettek maszek üzletek, először a gebinbe adott kocsmák és lángossütők, aztán a virágos­standok, a nyolcvanas években pedig már tele volt az ország butikokkal, a magánszektor jelképének tekintett kis üzletekkel, vidéken pedig virágoztak a háztáji gazdaságok, alaposan megváltoztatva és modernizálva a falu képét. Csatlakozott az ország az IMF-hez és a Világbankhoz – úgy tűnt, Kádár megint kicselezte az oroszokat, holott épp fordítva, így az oroszok rajtunk keresztül láttak bele a nyugati pénzügyi világ manővereibe. Egyetlen baj volt ezzel az egésszel, vészesen fogytak a rendszer tartalékai. Az általánossá vált kontraszelekció, a morális zuhanórepülés, a külső környezet gyors változásai, az ugrásszerűen növekvő államadósság nyomán inogni kezdett az egész konstrukció. Lassan semmi sem maradt, amiben a társadalom megkapaszkodhatott volna.
A nemzeti érzés sem.

Nem tiltotta a Kádár-korszak a piros-fehér-zöld zászlót, de a tiszta és igazi nemzeti érzést „mélymagyarkodásnak” bélyegezte. Furcsa, de igaz, inkább elviselte az élet bizonyos nyugati modelljeit és normáit, mint a nemzeti gondolatot.

Kádárt 1988 májusában „váltották” le, azaz nevezték ki a párt elnökévé, addig ez a poszt nem létezett, ezt neki találták ki. (Mondani sem kell, hogy az elnöki címmel semmilyen hatalom sem járt.) A rendszer már korábban egyoldalúan felrúgta azt a bizonyos egyezséget a társadalommal, hisz nem tudta növelni az életszínvonalat, már kölcsönökből sem. Szívesen írnám ide, hogy vége, de nem így van.

Kádár meghalt 1989. július 6-án, de szellemét továbbvitték örökösei. beépülve minden új politikai alakulatba és intézménybe, furcsán kifordítva és eltorzítva ezzel a rendszerváltozás folyamatát, hogy a magyar nemzet közönséges kifosztásáról már ne is beszéljünk. Kádár smrt! – mondta a cseh pincér huszonöt éve, de talán maga sem hitte volna, hogy ilyen sokáig nyögjük még mi, magyarok az örökségét.